2012. 06. 12. Nógrády Andor kiállítása a Magyarok Házában

9. Poéta Piknik fotók 2012. május 25-27.

https://picasaweb.google.com/107957709298870983285/9PoetaPiknik2012Majus2527
Ezen a linkre kattintva pedig megnézheted a 9. Poéta Pikniken készült fotókat.

Véget ért a 9. Poéta Piknik

 Kedves Athénések!

Véget ért a 9. Poéta Piknik. Hogy mi is történt ott, hogyan éreztük magunkat, erről szól Pataki Katalin Glica írása. Fogadjátok szeretettel!
 

                    Pataki Katalin Glica                 

 Borostyánkönnyek

                           „Búcsú a fenyvesektől”

Boldogan helyezkedtem el az autóbuszon a cókli-mókli csomagjaimmal. Nagyon vártam már ezt a különleges napot! A szurdokpüspöki Anna- ligetbe szól a háromnapos meghívásom, a 9. Poéta Piknikre. Immáron a negyedik alkalommal. A táborvezető: Kontra Marika Szvita és Csapó Lajos, a párja.

            Alig múlt, reggel hét óra, és a Mátra-Volán járat a kicsinyke napraforgók, repcék, kukoricák népes társasága mellett halad a kanyargós, dimbes-dombos szürke műúton. Érdeklődéssel figyelem az ismerős hegyeket… Világos-hegy, mögötte a Tóthegyes, balra, de kissé közelebb a Kávatető koporsó alakja, majd a Havas-hegy, mint egy kis cica. Szépen fésült szőlősorok és gyümölcsösök a szelíden emelkedő hegyoldalakon egészen Kocsordosig. Az ébredő nap sugarai simogatják őket, reggeltől-estig érlelik a zamatos gyümölcsöket. Ez itt a Mátra nyugati szeglete. Május közepén már bezárta lombkoronáját az erdő. Hirtelen jött az afrikai hőség, majd váratlanul visszaperdült az északi fagyos szél. Valami nincs rendben, valami furcsaságot lát a szemem. Nem ezeket a színeket szoktam látni! Mit keresnek itt az ősz rozsdabarna foltjai?!

Gondolatban újra számolom a heteket, hónapokat. Már elvirágzott a mandulafa, szirmot hullatott a barack, cseresznye, meggy. Párt választott magának a harkály és a sok-sok dalos kedvű kis madár. A fészkek mélyén ott vannak a parányi tojások. Végére jár az akác pillangós virága. Hallott kedves bókokat a méhecskéktől, és a pompás szárnyú szép lepkéktől. A városban már érezni a hársfa édes illatát, de a hegyekben később ébred az öreg hárs. A vadgesztenyefák gyertyavirága is elhamvadott. Smaragdzöld hegyeket, és dombokat kellene most látnom. Az örökzöld fenyőket magukhoz ölelik a tölgyesek, a gyertyánosok, cseresek, és a többi lombos erdő fái. A zöld ezernyi árnyalatát szoktam látni tavasszal és nyáron, ha a „fák tetején járok.”

Télen, a fehér hóban ott tündökölt a zöld fenyő… vagy már akkor sem? Csak egy téves látomás volt? Hová lettek a FENYVESEK?! Minden rozsdabarna folt egy-egy halott fenyő holtteste! Alig hiszek a szememnek… Ez nem lehet igaz! Erdeifenyő, feketefenyő, jegenyefenyő, lucfenyő, vörösfenyő, ütött az utolsó órátok! Beteljesedett tragikusan szomorú sorsotok. Trianont követően a magyar fenyvesek 95% a határon kívül rekedt. Aki tehette, fenyőfákat ültetett a háza, kastélya, palotája köré! A Kárpát-medencében gyanta illatát vitte a kora tavaszi szél. Az erdő ébredését jelezte… és megérkezett a fenyőrigó is!

Gyermekéveim emlékösvényét megnyitom, és láthatatlanul hullnak a könnyeim. Siratom a fenyőfákat egyenként. Mint egy megvadult ló, úgy vágtáznak a gondolataim… mennyi szép emlékem van a fenyvesekről… mennyi szépet írtam a fenyvesekről, amikor alattuk jártam tavasztól-tavaszig! Fenyőgombát szedtem, vadvirágot fényképeztem. Hallottam a fenyvesek zúgását, fenyőfák suttogását. Istenem, mennyi szépség, mennyi kincs! Minden, minden odalett! Gyantakönnyet sírnak a fenyvesek! Sok évtized múltán a novelláim soraiból „Borostyánkönnyek” hullnak ki.

 Az autóbusz lassít, majd megáll. Az ajtó sziszegve nyílik, a Gyöngyösi út porát éri a lábam. A csomagjaim visznek az Anna-liget irányába. A fenyők halálfoltjai csúfoskodnak a domboldalakon. Jobb oldalt kevésbé, ám balra tekintve rengeteg az idegen színbe öltözött fenyő. Kollektív halál! –fut át az agyamon. - Sorsot vállalnak egymással! Hihetetlen!

- A szakemberek szerint: „…vízhiány okozza. Nem gomba, nem fertőzés. Az évek óta ismétlődő szárazság.”

            A D épület faháza elé lepakolok. Az épület végében ereje teljében büszkén áll a fenyő. Szeretettel tárja szét karjait, hogy ott daloljanak a rigók, és turbékoljon a gerlepár. Ő még él! A vén gesztenyefa is jól érzi magát, gyertyavirágai már elhamvadtak. Amott a fürtös juhar integet át a piros cserepek fölött. Az égig érő hárs még nem nyitotta ki sárga, illatos virágait. Talán egy hét múlva… Szóval a létszám teljes. Ennek igazán nagyon örülök!

 A parányi domb mögül autó érkezik… leáll… Marika és Lajos kiszáll. Kezdődik a Poéta Piknik, mindenkit szeretettel várunk. Szorgos kezek fürdetik a fehér asztalokat, székeket. Lajos napraforgós terítőt varázsol az asztalokra. A szekrények tartalommal töltődnek, és hideg sörökkel. Forr a víz, illatozik a „lusta ember” kávéja. Akad itt minden, mi szem-szájnak kedves! Lajos „örömmel” szereli a beteg autót… Jöhetnek a kedves vendégek, mint az első fecskék tavasszal. Bata Évike és párja botokra támaszkodva, lassan tipegve, de ideérnek. Ez már a sokadik találkozásunk. Folyamatosan olvassuk föl verseinket, novelláinkat. Majd a nap sütötte asztalon ott pihen Zoli verses kötete, Nógrády és Glica közös könyve. Évike és párja is hozott verses kiadásokat. Senki nem érkezett üres kézzel!  Gondolatokat, könyveket cserélünk, mesélünk, és hallgatunk. - Az Anna-ligetet is államosítják!!! Akkor mi hova a csodába menjünk?! -

 Pászti Szabó Zoli is fiatalosan betoppan közénk. Mi három napos vendégek maradunk. Látogatóba érkezik: Kecskés Anikó és G. Szabó Róza. Dinnyés József és drága párja. József a kórházi élményeit rendezte sorokba. Mosolyogva lépeget a lépcsőn Nógrády Andor. A neje, Ildikó estére jön érte. Egy saját tervezésű plakátot, és meghívókat hozott. Bandi bácsinak  kiállítása lesz a fővárosban, nagy izgalomban van a dolog miatt… A vén gitár is zenére pendül. A zene énekszóra bátorít. Szorgalmasan beletrilláznak a feketerigók, és az apró madárnép.

  A csapatban két születésnapost köszöntenek, Évikét és Glicát. Köszönjük a színes virágokat és a szép verset, amelyet Anikó mondott el.(saját költészet) A szombat esti csillagokkal egy fiatal pár érkezik… süteményekkel! Kiss-Simon Miklós is fölolvassa írásait, kicsit zavarban van… ez természetes.

A vasárnapi finom ebéd után, röviden búcsúzom Marikától, párjától és Zolitól. A rózsák ott maradnak az ajtó mögött a „vázában.” Mind két kezem foglalt… a virágokat a kalapom mellé tehettem volna. Azt hittem, hogy a buszhoz sietek, ám a járat bőségesen váratott magára! Három gólyát fedeztem föl az égben. Gyönyörűen keringőztek a közelgő fekete felhők előtt. Villámok rajzolták tele a hegyoldalt. Dörgött és morgott, nagy kövér eső cseppek hullottak a fejemre. A közeli megállóban menedékre leltem. Potty-potty… ennyi volt. Ismét szép világos kék égen úsztak a fehér felhők. Kisütött a Nap. Most látom, hogy milyen sok barna fenyő álldogál csupaszon, és várja a viharos erejű szelet, aki végleg földre dönti. Azt hittem, hogy a szívem szakad meg a fájdalomtól. Az unokáink úgy nőnek föl, hogy nem hallják a fenyves erdő zúgását, nem érzik a fenyőgyanta illatát. Nem hallják a fenyőrigó szép dalát. Végre itt az autóbusz! Hazafelé menet a délutáni nap fényében, még elszomorítóbb volt a látvány a hegyek felé nézve.

Péntek, szombat, vasárnap, a Poéta Piknik zárja láthatatlan kapuit. Mindenki annyi gondolatot, kincset visz magával, amennyit a lelke elbír. A vikingektől napjainkig mindenről szó esett. Néztük a világot jobbról is, balról is. A pokol fenekére is bekukkantottunk, és fölrepültünk a Nap arany sugaraihoz. Kezünkben forgattuk a reményt és a reménytelenséget.

- Mi lesz az alkotó közösségekkel? -

Kontra Marika és Csapó Lajos ismét csendéletet varázsolt a faházba, és leadták a kulcsot a mindig mosolygó Anettnek!

-                  Július utolsó hetében újra itt vagyunk!- mondja Marika, és Lajos, szinte egy hangon. A kezük búcsút integet az autóból, ami lassan gurul ki a sötétbarnára festett fakapun. A fenyőfa suttogott valamit, de azt már ők nem hallották. Az imént hasított az oldalába egy nagy fájdalom…

Poéta Piknik meghívó

Szülőföldem pályázat

Tisztelt Pályázók, athénések, érdeklődők!

A pásztói székhelyű Athéné Alkotó Kör által kiírt Szülőföldem pályázat sikeresen lezajlott lezajlott.
A megemlékezésre és eredményhirdetésre a Kelemen Gábor Emléknapon Kozárdon 2012. május12-én került sor.

                                                Kontra Marika Szvita vezeti le a programot

                                                           Kezdődik az ünnepség


     Kozárd régi-új könyvtárában, a felújított régi iskola épületében, a nem régiben megnyílt gyönyörű, modern IKSZT-ben (Integrált Közösségi Szolgáltató Tér) tartottuk ünnepségünket.

          

A zsűri tagjai:

Bodnár László költő, a Sátoraljaújhelyi Fiatal Írók Klubjának alapítója, Sátoraljaújhely

Dr. Csongrády Béla közíró, a Nógrád újság nyugalmazott főszerkesztője, Salgótarján

Csapó Lajos állami és Univerzum díjas költő, az AMME elnöke, Szigethalom

Pályázatunkra 31 alkotás érkezett az ország több pontjáról és Erdélyből is. Munkánk elérte célját!

Méltóan emlékeztünk a falu szülöttére, Kelemen Gábor íróra, publicistára halálának 20 évfordulója alkalmából. A haza, a szülőföld szeretetéről szóló alkotások létrehozására biztattunk sok pályázót szűkebb és tágabb környezetünkben. Kozárdon egy színvonalas rendezvénnyel gazdagítottuk a falu éltét. Köszönetünket fejezzük ki  minden alkotónak, segítőnek, athénésnek, és végül, de nem utolsó sorban Hajasné Banos Márta polgármester-asszonynak, aki helyet adott programunknak, és támogatta annak létrejöttét.

Kelemen Gábor emléksarok

                                                 

                                                  

                                 Emléksarok a Zsiga Lajos által festett Kelemen Gábor portréval

"Főhajtás a túlvilágra"

"Főhajtás a túlvilágra"

Dr. Csongrády Béla emlékbeszéde Kelemen Gábor sírjánál

 Kozárd, 2012. május 12.

Felolvassa Kontra Marika Szvita

Meddig él az ember? - kérdezem paradox módon éppen egy sirkertben a holtak nyughelyén. Meddig él az ember? - kérdezem makacsul, mert az életről és nem a halálról akarok beszélni. Tehát meddig él az ember? A prózai válasz könnyű és ismert: amíg dobog a szív, amíg a másik csoda, az agy működni képes. Jóval bonyolultabb az igazi és nemcsak a valódi feleletet megadni erre a kérdésre. Addig élünk, amíg emlékeznek ránk - szoktuk mondani és nemcsak vigasztalásképpen. Hiszen nem halhat meg, akinek él a családja, akin~k élnék barátai, munkatársai, tisztelői, aki jeleket hagyott maga után.

S az az ember, aki 1992. február 22-e óta itt, a kozárdi temető csendjében alussza örök álmát, akaratlanul is sokat tett azért, hogy neve, személye ne felejtődjék el, akár több generáción át sem. Örökséget hagyott ugyanis hátra, nem köteg bankókban mérhető hagyatékot, szellemiekben megnyilvánult munícióit. Egy könyvet, a "Bakszekér" címűt - amelybe 1981-ig, harmincéves koráig összegyűlt legjobb írásait válogatta - és megannyi újságcikket főként a Nógrád, az Új Nógrád és a Nógrád Megyei Hírlap - amely mindegyik címén ugyanazt a megyei napilapot jelentette - illetve a szakmai műhelynek is kiváló Magyar Nemzet hasábjain.

De inkognitóban őrződik Kelemen Gábor, - merthogy eleddig is róla volt szó - neve másfajta írásokban is: azokban, amelyeket a falubeliek kérésére, kedves földijei helyett fogalmazott meg levelek, kérvények, egyéb hivatalos beadványok formájában. "Nem valami nagy dicsőség ez, inkább egyszerű tény: a háromszázegynéhány lelket számláló falucskában máshoz effélével aligha fordulhatnak a rászorulók" - nyugtázta szerényen a segítségnyújtás e módját, miután "elbitangolva" - ahogy Ő mondta - egy tucatnyi évet, visszatért szülőfalujába, és végérvényesen az övéi örömeinek, gondjainak, reményeinek szószólója lett.

Atyai jó barátja, önzetlen pártfogója Bajor Nagy Ernő írta a "Bakszekér" előszavában: "Kelemen Gábor egy akkorácska nógrádi faluból küldi riport és cikk formába tördelt jelentéseit, hogy azt betakarhatná egy szélesebb karimájú férfikalap...De az élet boldog szívdobbanásai és nem egy keserű sóhajtása éppúgy átjárják e települést, mint ha rangos-gangos város volna." E találó megállapítás persze érvényes volt - és ma is az - sok más aprófalura is, amelyben ugyancsak otthonosan mozgott krónikásként is. Nem zavarta, hogy egytémájú embernek nevezték, mert tudta: a "Kozárd"-ok szerte a megyében és az országban a sokszínűségét is garantálták műveinek. E színeket előhívni persze a szorgalom mellett mindenekelőtt tehetség kellett, s ebben Kelemen Gábor - hála a sorsnak - nem volt híján.

Mindegyik írásában megcsillan a talentum ereje, a nyelvi kifejezőkészség gazdagsága, szépsége: "A Bézma napok óta haragszik Alig négyszázegynéhány méter magas csúcsáról bolond szél vágtázik a völgybe, szertelen futását a lazára bogozott, most meg szétcibált-szétnyílt szőlőtőkék egymásba karoló csokra jelzi. A hegy szoknyája alá bújó faluszélen egy szalmakazal a préda... " - írta például ;

az "Áramszünet" bevezetéseként.

Most azonban nemcsak a jó tollú újságíróra, érzékeny publicistára, a szociográfiai irodalom nagy ígéretére, hanem kedves kollégánkra, őszinte barátunkra, a megyei lapot és olvasóit szívvel-lélekkel szolgáló főszerkesztő-helyettesre, hanem egy szemtől-szembe beszédű, képmutatástól mentes, nézeteit következetesen képviselő emberre is emlékezünk, aki nagy csizmával, puskával a vállán szívesen járta hegyet-völgyet, erdőket, mezőket s mestere volt a csípős vaddisznópörköltnek éppúgy, mint a jó ízű adomázásnak. Akár róla, néki is szólhattak volna Zelk Zoltán Nagy Lászlót sirató sorai a "Főhajtás a túlvilágra" című kötetből: "Akinek arca mindig nyitva volt, / aki ha szólt, mindig arcunkba nézett, / ki sohase nyúlt szennyezett kilincshez, / beérte azzal is, ha szeretik... "

Tehetség dolgában - mint fentebb már esett szó róla - nem volt szűkmarkú vele a teremtő, nem kapta azonban bőviben élete fonalát. Alig több mint negyven esztendő adatott számára e földi létből, s bizony azokból is elrabolt néhányat a szörnyű kór, az aktuális népbetegség. Hiába volt minden tudomány, a többszöri operáció; hiába küzdött erős akarattal, hiába érzett vele együtt szűkebb és tágabb családja - így szerkesztőségünk kollektívája is - sok ezer sorstársához hasonlóan, neki sem sikerült felülkerekednie...

Tisztelt Emlékezők!

Húsz éve már, hogy Kelemen Gábor nincs közöttünk, s bizony fogyatkozik azok száma is, akik még ismerték, akik emlékezhetnek rá. De bármennyire is nem szeretjük az évfordulókat, igenis van szerepük, van hozadékuk, hiszen ráirányítják a figyelmet a megidézettre, jelen esetben Kelemen Gábor személyére, tevékenységére, a megyei sajtóéletben betöltött szerepére. Köszönet ezért a szülőfalu vezetésének, önkormányzatának, polgármesterének, a pásztói "Athéné Alkotó Kör"-nek és minden közreműködőnek. Azoknak is, akik a „Szülőföldem" című irodalmi- és képzőművészeti pályázaton való részvételükkel is adóztak Kelemen Gábor emlékezetének. Javaslom és kérem, hogy a pályázatot, a

megemlékezést tegyék rendszeressé, teremtsenek belőle hagyományt, mert ez garanciája annak, hogy a továbbiakban is beszéljünk a község szülöttjéről, emlegessük, és ezáltal éltessük tovább felejthetetlen kollégánk, barátunk szellemi hagyatékát. Az ő sajnálatosan derékba tört pályája, jelentős életművet feltételező munkássága jó példája annak, hogy - mint Bajor Nagy Ernő írta - "a becsületes toll ugyanúgy szolgálhatja az országot, mint a jó kézbe került szerszám, vagy az alkotó leleménnyel megrajzolt mérnöki terv. "

És most szólaljon meg, üzenjen Ő a már ugyancsak Kháron ladikján hajózó Bella István Kossuth-díjas költő "Mintha" című versének szép soraival:

"Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,

mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben

pókhálós-fények, teknőc-limlomok

hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,

s tudom, nem jössz többé soha értem. . .

És olyan lesz, anyám, ha meghalok,

mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben

lélegző fények, homály-limlomok

világűrmélyén szívedhez lapulok,

és hallgatom visszhangját a földnek: éltem."

Kedves Gábor! Legyen Neked a mai nap "egy lélegző fénycsík". Nyugodj békében!