"Főhajtás a túlvilágra"

"Főhajtás a túlvilágra"

Dr. Csongrády Béla emlékbeszéde Kelemen Gábor sírjánál

 Kozárd, 2012. május 12.

Felolvassa Kontra Marika Szvita

Meddig él az ember? - kérdezem paradox módon éppen egy sirkertben a holtak nyughelyén. Meddig él az ember? - kérdezem makacsul, mert az életről és nem a halálról akarok beszélni. Tehát meddig él az ember? A prózai válasz könnyű és ismert: amíg dobog a szív, amíg a másik csoda, az agy működni képes. Jóval bonyolultabb az igazi és nemcsak a valódi feleletet megadni erre a kérdésre. Addig élünk, amíg emlékeznek ránk - szoktuk mondani és nemcsak vigasztalásképpen. Hiszen nem halhat meg, akinek él a családja, akin~k élnék barátai, munkatársai, tisztelői, aki jeleket hagyott maga után.

S az az ember, aki 1992. február 22-e óta itt, a kozárdi temető csendjében alussza örök álmát, akaratlanul is sokat tett azért, hogy neve, személye ne felejtődjék el, akár több generáción át sem. Örökséget hagyott ugyanis hátra, nem köteg bankókban mérhető hagyatékot, szellemiekben megnyilvánult munícióit. Egy könyvet, a "Bakszekér" címűt - amelybe 1981-ig, harmincéves koráig összegyűlt legjobb írásait válogatta - és megannyi újságcikket főként a Nógrád, az Új Nógrád és a Nógrád Megyei Hírlap - amely mindegyik címén ugyanazt a megyei napilapot jelentette - illetve a szakmai műhelynek is kiváló Magyar Nemzet hasábjain.

De inkognitóban őrződik Kelemen Gábor, - merthogy eleddig is róla volt szó - neve másfajta írásokban is: azokban, amelyeket a falubeliek kérésére, kedves földijei helyett fogalmazott meg levelek, kérvények, egyéb hivatalos beadványok formájában. "Nem valami nagy dicsőség ez, inkább egyszerű tény: a háromszázegynéhány lelket számláló falucskában máshoz effélével aligha fordulhatnak a rászorulók" - nyugtázta szerényen a segítségnyújtás e módját, miután "elbitangolva" - ahogy Ő mondta - egy tucatnyi évet, visszatért szülőfalujába, és végérvényesen az övéi örömeinek, gondjainak, reményeinek szószólója lett.

Atyai jó barátja, önzetlen pártfogója Bajor Nagy Ernő írta a "Bakszekér" előszavában: "Kelemen Gábor egy akkorácska nógrádi faluból küldi riport és cikk formába tördelt jelentéseit, hogy azt betakarhatná egy szélesebb karimájú férfikalap...De az élet boldog szívdobbanásai és nem egy keserű sóhajtása éppúgy átjárják e települést, mint ha rangos-gangos város volna." E találó megállapítás persze érvényes volt - és ma is az - sok más aprófalura is, amelyben ugyancsak otthonosan mozgott krónikásként is. Nem zavarta, hogy egytémájú embernek nevezték, mert tudta: a "Kozárd"-ok szerte a megyében és az országban a sokszínűségét is garantálták műveinek. E színeket előhívni persze a szorgalom mellett mindenekelőtt tehetség kellett, s ebben Kelemen Gábor - hála a sorsnak - nem volt híján.

Mindegyik írásában megcsillan a talentum ereje, a nyelvi kifejezőkészség gazdagsága, szépsége: "A Bézma napok óta haragszik Alig négyszázegynéhány méter magas csúcsáról bolond szél vágtázik a völgybe, szertelen futását a lazára bogozott, most meg szétcibált-szétnyílt szőlőtőkék egymásba karoló csokra jelzi. A hegy szoknyája alá bújó faluszélen egy szalmakazal a préda... " - írta például ;

az "Áramszünet" bevezetéseként.

Most azonban nemcsak a jó tollú újságíróra, érzékeny publicistára, a szociográfiai irodalom nagy ígéretére, hanem kedves kollégánkra, őszinte barátunkra, a megyei lapot és olvasóit szívvel-lélekkel szolgáló főszerkesztő-helyettesre, hanem egy szemtől-szembe beszédű, képmutatástól mentes, nézeteit következetesen képviselő emberre is emlékezünk, aki nagy csizmával, puskával a vállán szívesen járta hegyet-völgyet, erdőket, mezőket s mestere volt a csípős vaddisznópörköltnek éppúgy, mint a jó ízű adomázásnak. Akár róla, néki is szólhattak volna Zelk Zoltán Nagy Lászlót sirató sorai a "Főhajtás a túlvilágra" című kötetből: "Akinek arca mindig nyitva volt, / aki ha szólt, mindig arcunkba nézett, / ki sohase nyúlt szennyezett kilincshez, / beérte azzal is, ha szeretik... "

Tehetség dolgában - mint fentebb már esett szó róla - nem volt szűkmarkú vele a teremtő, nem kapta azonban bőviben élete fonalát. Alig több mint negyven esztendő adatott számára e földi létből, s bizony azokból is elrabolt néhányat a szörnyű kór, az aktuális népbetegség. Hiába volt minden tudomány, a többszöri operáció; hiába küzdött erős akarattal, hiába érzett vele együtt szűkebb és tágabb családja - így szerkesztőségünk kollektívája is - sok ezer sorstársához hasonlóan, neki sem sikerült felülkerekednie...

Tisztelt Emlékezők!

Húsz éve már, hogy Kelemen Gábor nincs közöttünk, s bizony fogyatkozik azok száma is, akik még ismerték, akik emlékezhetnek rá. De bármennyire is nem szeretjük az évfordulókat, igenis van szerepük, van hozadékuk, hiszen ráirányítják a figyelmet a megidézettre, jelen esetben Kelemen Gábor személyére, tevékenységére, a megyei sajtóéletben betöltött szerepére. Köszönet ezért a szülőfalu vezetésének, önkormányzatának, polgármesterének, a pásztói "Athéné Alkotó Kör"-nek és minden közreműködőnek. Azoknak is, akik a „Szülőföldem" című irodalmi- és képzőművészeti pályázaton való részvételükkel is adóztak Kelemen Gábor emlékezetének. Javaslom és kérem, hogy a pályázatot, a

megemlékezést tegyék rendszeressé, teremtsenek belőle hagyományt, mert ez garanciája annak, hogy a továbbiakban is beszéljünk a község szülöttjéről, emlegessük, és ezáltal éltessük tovább felejthetetlen kollégánk, barátunk szellemi hagyatékát. Az ő sajnálatosan derékba tört pályája, jelentős életművet feltételező munkássága jó példája annak, hogy - mint Bajor Nagy Ernő írta - "a becsületes toll ugyanúgy szolgálhatja az országot, mint a jó kézbe került szerszám, vagy az alkotó leleménnyel megrajzolt mérnöki terv. "

És most szólaljon meg, üzenjen Ő a már ugyancsak Kháron ladikján hajózó Bella István Kossuth-díjas költő "Mintha" című versének szép soraival:

"Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,

mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben

pókhálós-fények, teknőc-limlomok

hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,

s tudom, nem jössz többé soha értem. . .

És olyan lesz, anyám, ha meghalok,

mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben

lélegző fények, homály-limlomok

világűrmélyén szívedhez lapulok,

és hallgatom visszhangját a földnek: éltem."

Kedves Gábor! Legyen Neked a mai nap "egy lélegző fénycsík". Nyugodj békében!