Pataki Katalin Glica
Gyöngyös
Kankalinos hegyoldalak
Régi leveleket olvasgatok,
forgatom a kezemben…mikor is jött az utolsó levél? – Wolfrathausen-
Gyászjelentés: Havas Katalin
2003 év december hó 26-án,
életének 88-ik évében,
visszaadta jóságos és nagy lelkét
Teremtőjének
Számomra soha nem halt meg.
Biztosan tudom, hogy őrzi lépteim…
A halálos ágyán is hazagondolt, a
szülőföldjéről várt üzenetet…
„ Drága Glicám! Még eltudtam
olvasni leveledet és megnézni a szép fényképeket. Örömmel és köszönettel várom
a további barangolásokról írt leveleidet. Gondolatban Veled vagyok és élvezem a
természet csodáit. Sok szeretettel: Lala néni”
Korábbi levelekből szemezgetek:
„ Nagyon meghatottak soraid,
amelyet az „Őrangyaloddal” kapcsolatosan írsz! Majd, ha már „odaát” vagyok és Ő
is úgy akarja, méltónak talál egy ilyen feladatra, akkor boldogan teljesítem
ezt a tisztséget, és veszlek védőszárnyaim alá!”
„Sok erőt és örömöt kívánok Neked
barangolásaidhoz és idézve Téged, szép gondolatodat:” a távolságnak nincs
jelentősége, a Szeretetnek pedig nincs határa.” sokszor ölel: Lala néni”
Lala néninek is ott volt a
szülőföldje, ahol nekem. A szülőföldet nem lehet kisajátítani, csak elhagyni,
egy szebb és jobb élet reményében…1947 régen volt!
Személyesen nem találkoztunk, ám volt egy közös pont az
életünkben. Egy régi kastély az erdők rejtekén. Én is ott lehettem „nyári
gyerek”. A hegyek zegét-zugát jól ismerem! Így születtek meg a verseim, majd a
novelláim…mindennek van egy kezdete…ekkor bátorított engem Lala néni, hogy írjak!
Az erdei utakon talált versikéim:
Oh’ mekkorát hazudik a tél!
Oh’ mekkorát hazudik a tavasz!
Ott lenn a réten a fehér hó
alatt,
Nyílik a sok illatos, lila
ibolya.
A szürke sziklán ücsörögve,
Az idővel nem törődve,
Jég csizmáját csikorgatta,
Hó köpönyegét rám porolta.
Csillagokkal hímzett,
Sötét kék köntösét,
Magára teríti a hegy,
Csendesen aludni megy.
A szülőföld pontos méretét
lehetetlenség meghatározni. Sok mindennek kell ahhoz történni, hogy a szívemben
is érezzem. A gyermekévek fontos szerepet játszanak. Az „én szülőföldemen”
emelkednek hegyek, szaladnak csilingelő patakok, virágos réteken libbennek a
lepkék, bókolnak a sárga kankalinok. Az én szülőföldemen, a szürke köveken
gyíkok sütkéreznek. A falak tövében szalamandrák igyekeznek. Fenyves erdők
zúgnak, tölgyes erdők suttognak. A gímszarvas büszkén hordozza koronáját.
Vaddisznó konda iszik a forrás vizéből, csíkos malackák szaladnak át az
ösvényen. Őzbak riaszt, ha ember jár az erdőn, és megzavarja álmát. Az én
szülőföldemen, birkákat terel a Vili nevű juhász. A völgyben tehenek kolompja
hallatszik, lustán kérődzik a csorda a fák árnyékában.
SZÜLŐFÖLDEM! Mennyi szépség,
varázslat és fájdalom lakozik egyetlen szóban?! Szülőföldem a város, ahol pár
esztendő híján, már hatvan éve élek. Szülőföldem az a hegy, amelyre a
konyhaablakomból látok. Ám szülőföldem azok a közeli hegyek is, amit Mátrának
hívnak! Minden embernél más és más az a pillanat, amikor a szíve nagyot dobban
és ráérez a szülőföld édes-keserű zamatára.
Sok alkotó a gyökerekhez hajlik vissza, ha szépet, fájót, igazat akar
alkotni.
Egy képzeletbeli dobozból sorra előveszem az
emlékképeimet és válogatok…melyik volt a legszebb? A szemeim, időnként
könnycseppekkel telnek…kigördülnek, lassan útjukra indulnak az arcomon. Gyorsan
tovalopakodtak az évek, így ahogy most visszanézek. Sokféle lelkületű emberrel
találkoztam a szülőföldemen. Mert az is olyan, mint a fény, - sokan részesülünk
melegéből!- Nem az enyém, nem a tiéd…a világ mindenség része. Ám maradjunk az emberléptékű gondolatoknál…
Ni csak találtam valamit!
„ egy szép nyári napot a
gyermekkoromból. A mellé tűzött jegyzetpapíron ez áll: „Szülőföldem”
Azt javaslom, hogy nézzük meg ezt
az ötvenhárom éve készült „filmet.”
„-Az öreg vadászkastély falairól
a háború karmolta le a vakolatot, és sok helyen látni a vörös téglákat. Jól
emlékszik a német tisztek csizmáinak nyikorgására, az orosz katonák
kiabálására, az „elszállásolt” lovak nyihogására. A bejárati ajtó fölött
francia zászló lobogott. A nagyszoba, fehér ajtaján a Francia Követség hivatalos
dokumentuma. A birtok tulajdonosa francia állampolgár! A házi úr jól beszélt
németül, angolul, magyarul és az anyanyelvén franciául…a háborúnak már
tizennyolc éve vége. A szovjet csapatok ideiglenesen Magyarországon
állomásoznak!
Három gyermek ébredezik egy szép
nyári napon, a petróleum szagú házban. Két kis fiú és egy kis leány. A kis
leányban magamra ismerek! A csupasz lábakon tornacipő. Rajtam mackónadrág és
egy színes blúz. A fiúkon tiroli bőrnadrág,
–azt nem kell mosni- vékony ing, vagy az sem. A testvérek Budapestről,
én pedig a közeli városból jöttem „nyárigyereknek.” A nénikém felügyelete alá
tartoztunk, és gondoskodott rólunk…munkamegosztással. Vizet húztunk a kútból,
fát vágtunk a sütés-főzéshez, gombát szedtünk a harmatos fűből az ebédhez. A
szomszéd tanyákról hoztuk a tejet, friss zöldséget, és a rántani való pipikét.
A tojásokat Vili hozta nagy kosárban!
Megtanultunk viselkedni a
terített asztal mellett.
Se kis kapu, se nagy kapu! A
szabadság végtelen rónáját élveztük egész nyáron a hegyekben. A fiúk
fiúsítottak, bár én is nagyon igyekezetem utánuk mászni a fára. A patakvizében
építettem a gátat. Hasonló korúak voltunk. Az idősebb legényke egy gondolattal
komolyabb volt tőlünk. A szöszi fiúval többet játszottam…
-
Megyünk a Világosra?- kérdezi a szöszi gyerek.
-
No ná, hogy megyünk!- hangzott a közös válasz. Én még
nem jártam a hegyen, bár tudtam, hogy a kopasz-hegyről beszélnek.
-
Ica néni, fölmegyünk a Világosra. Ebédre itthon
vagyunk.
-
Rendben. Vigyázzatok magatokra, mert anyátok agyon üt,
ha valami bajotok esik.- mondja nénikém a szigorú intelmeket az idősebb
fiúnak.- atyai komolysággal kezeskedik értünk Richard. Sarkon penderül a három
gyerek, és elindul meseországba, a Természetbe, a Világos-hegy meghódítására! A
szívem egy kicsit erősebben dobog. Ilyen messze még nem jártam a fiúkkal. Se
inni való, se enni való nincs nálunk. Az apró lábak gyorsan haladnak a fák
alatt. Hihetetlen, hogy mennyi szépet látunk az erdőn. Csendesen, szinte
lopakodva megyünk. Ezt tanultuk a felnőttektől, ha cserkészni vittek magukkal.-
Nagy megtiszteltetés volt számunkra! Így láttam a lénián három szarvasbikát.
Gyönyörű agancsuk volt a lemenő Nap fényében.- Bár nem vagyunk felügyelet
alatt, mégis tudunk viselkedni!
-
Tessék! Edd meg.- nyújtja felém az első szamócát a
szöszi fiú.
-
Hűűű, hogy ez milyen finom.- nyelek egyet, és én is
keresem a zöldlevelek között a piros gyümölcsöt. A következő pillanatban egy
őzbak ugrik föl a bokor tövéből. Riaszt! Tele kiabálja az erdőt. A hangot
magával viszi a szomszédos Disznós-domb mögé. A réten ott állunk mozdulatlan,
szótlan. Csak a szemek csillognak. A Disznós-rétből emelkedik ki a hegy töve.
Oly hirtelen, hogy az orrunkat majd bele ütjük. A vad körtefa mellett visz az
ösvény, föl a Világos tetőre. Libasorba rendeződünk. Richard a vezető, középen
a tesó, én zárom a sort. Egyre több, és egyre nagyobb sziklákkal találkozunk.
Régi vár romjai szanaszét hevernek, a múlt néma tanúi. Mind hárman
föltelepedünk a szürke sziklatömbre. Óriások lettünk!
-
Segítek, add a kezed.- mondja halkan a szöszi fiú. Ő
egy esztendővel fiatalabb tőlem. Egyszer bevallotta, hogy unokanővérének
fogadott az iskolai dolgozatban.
-
Érzitek ezt a jó fenyő illatot? Jobbra tarts. Ez az
utolsó kaptató föl a hegyre. Már nem sok van hátra.- tájékoztat a vezetőnk az utunk
további részéről. Nagyon kellemes az idő a hűsítő fák oltalmában. A lombok
távol tartják a Nap égető sugarait. Három szarvastehén szökell egymás után.
Csak úgy a maguk örömére. Szerencsénkre a Mátyás madár mással van elfoglalva,
nem lármázza föl az erdő népét. A fiúk agyon vakarászták a lábukat a szúnyogok
miatt. Engem véd a mackónadrág. A vékony karomon azért jól látszik, hogy nyár
van. Piros, csípés foltok csúfoskodnak. Majd szeptemberben eltűnnek. Pár lépés
és kiérünk a napsütötte, apró kövekkel tarkított nyílt területre. A tölgyes
erdő oltalma mögöttünk marad, s utánunk integet az ernyős Margitvirág. Semmi
fáradtságot nem érzünk. Csupa kaland és boldogság az utunk. A talpunk alatt a
zuzmókkal díszített lapos, szürke sziklák. Sárga kövirózsák húsos levele minden
felé. A szellő bele kap a ruhánkba, vagy a hajunkat kócolja. Már nem bírunk
magunkkal. Pár lépés, -az az sziklamászás- a hegy csúcsáig! Mint a kis majmok,
négykézláb kapaszkodunk felfelé. A kékfejű gyíkok menekülnek előlünk. Amott a
feketeholló mondja a magáét a felhők mögül. A szomszédos Káva-tetőn van az
otthona. Richárdnak véget ért a hosszú út. A hegytető már az övé, de csak röpke
ideig. Két pillanat és a tesó is ott bazsalyog mellette. A következő percekben
mind hárman meghódítjuk a hegyet! A szemeink úgy csillognak, mintha drágakövek
lennének. A boldogságunk határtalan.
-
Arra van a Tisza- Richard a karjával is mutatja a
helyes irányt. Hirtelen perdül egyet és mondja…
-
Észak felé a Tárta, amott egy kicsit jobbra,
piszkéstetői csillagvizsgáló…tudod?- és
rám néz azokkal a gesztenyebarna szemekkel.
-
Igen, most már én is tudom.- ismét körbe fordultam
magam körül, és fölnéztem a kék égre. Olyan de olyan közel volt! A szívem
csordultig telt szeretettel…ez itt az én Szülőföldem! De gyönyörű. Déli irányban
az Alföld nyújtózik, északnak a hegyek pipískednek. Örökre az eszembe vésődött
ez a varázslatos nap. Óriási hatással volt rám. (A múló évtizedek során,
gyakran visszatértem, mert visszahúzott a szívem és az emlékek.)
Hirtelen sötét
fellegek tornyosultak, megzengett az ég fölöttünk. Föl a nyúlcipőt és spuri
lefelé a hegytetőről. Mire a tölgyfák alá értünk jött az égi áldás. A Disznós-rétnél hömpölygött a víz az erdei
úton. A tornacipőnket húzogatta lefelé a vizes sár. Villámok cikáztak,
morajlottak a hegyek. A szöszi fiúnak oda lett a szemüvege. Futásközben a
szakadó eső lemosta az arcáról…el is vitte. A drótkerítéshez érve, véget ért a
felhőszakadás. Hétágra sütött a Nap. Gyorsan száradt a hajunk, a ruházat és a
tornacipő. A nénikém szeme elé szárazon kerültünk!
Ezzel a képpel
ért véget az ötvenhárom évvel ez előtt készült „film.”
A kankalinos
hegyoldalakat járva, értettem meg hogy mit jelent a szó: SZÜLŐFÖLDEM
Lala néni jó
tanácsait megfogadva, soha nem hagytam abba az írást. Bár kevesebbet barangolok,
hiszen azokat az erdőket, már rég letarolták az elmúlt évtizedekben.
Ha az ember
nyitott szemmel jár a világban, sok érdekes témát találhat…
Zárógondolatként
egy rövid történet:
Egy Vadász
Irodalmi Díjátadó ünnepségen, Lala néni szavai kerültek fölolvasásra a nyertes
novellámból…
” Neked,
Glicám, meg kell osztanod szép gondolataidat másokkal, ezeknek nem szabad
„parlagon heverni!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése