Tóth Imre
Heréd
A kút vize
Már jó órája
várakoztam a vésztői vasútállomás várótermében. Az egész nap fáradtsága
testemben feszült. Délben léptem ki a jánoshalmi laktanya kapuján, stoppal
jutottam el egészen Szegedig. Innen már jó összeköttetés kínálkozott Békéscsaba
irányába, s mivel még időben voltam, kissé megpihentem a váróban. Unalmamban a
könyvárus portékáit szemlélgettem. Nem volt szándékomban könyvet venni, hiszen
sem anyagi, sem pszichés állapotom nem mutatott erre, mégis megakadt a szemem
egy könyv címlapján: „Egri csillagok”. Az jutott eszembe, hogy ezt a kincset
eddig még nem sikerült megvennem magamnak, s itt most igen olcsón kínálták. Így
aztán magam is meglepődtem a döntésemen, de már ott lapult a könyv a
katonatáskában, én pedig igyekeztem a vonatot elérni. Így esett, hogy Csabáig
végigolvastam az utat, majd a következő átszállás után csak Vésztőn kaptam fel
a fejem, amikor már a vonat is megállt, s ideje volt leszállnom, ha nem
akartam, hogy a vonat visszavigyen.
Még volt egy
fejezet a regényből, így a várakozás nem esett nehezemre, s mire eljött az
indulás ideje, már csak néhány oldal maradt. Jó beosztással épp a körösszakáli
vasútállomásra érkezvén csuktam be a könyvet. Fél egy is elmúlt már, amikor
kiléptem az ismerős országútra, hogy mintegy hat kilométernyi gyaloglás után
végre otthon megpihenhessek. Amint útnak eredtem, iszonyú szomjúság vett erőt
rajtam. Egy dologról, az innivalóról balgatagul megfeledkeztem. Annyira
lekötött Gárdonyi mesélőkedve, hogy késő délután, vagyis szegedi felszállásom
óta egy kortyot sem ittam. Itt pedig, a nagy alföldi pusztaságban, sehol a
közelben egy korty innivaló sem akadt. Az elágazásnál benéztem a harsányi útra,
hátha jön onnan valaki vagy valami jármű legalább, s megszánja a szegény fáradt,
szomjas vándort. Sajnos a sürgönydrótok duruzsolásán kívül semmi nem zavarta az
éjszaka tücsökzenés csendjét. Reménytelenül bandukoltam immár egyre
kedvetlenebbül, egyre fáradtabban és szomjasabban szülőfalum felé. Légvonalban
már csak egy-két kilométer volt hátra, de a kanyargós országút egyre
csalókábbnak mutatkozott előttem. Hol a bal oldalon, hol jobbról tértem le az
országútról, vissza-visszaterelgetve magam a helyes irányba. Vaksötét éjszaka
volt, a csillagok is fátyolfelhő mögé rejtőztek, a holdnak se híre, se hamva.
Már a lábam is alig akart engedelmeskedni, a cipőm, az a drága kincstári darab
feltörte a talpamat, s egyre csak kínzott a szomjúság. Végső menedékként
népdalokat kezdtem félhangosan énekelni, ritmusukra raktam a lábam, s talán már
csak a dallam és a taktus vittek előre. Kiszáradt már az ajkam, a szám, a
torkom is, de csak azzal vigasztaltam magam, hogy a faluvégi kút vize majd
megment hamarosan. Aztán végre megcsillantak az ugrai fényességek, a Bölönyi út
hosszában húzódó lámpák jó támpontot nyújtottak immár, de az a faluba bevezető
hosszú egyenes szakasz csak nem akart elkopni. Lassan elértem a téesz-telepet,
majd a temető kerítése mellett is elhaladtam, s még egy fél kilométernyi
vánszorgás után szinte leroskadtam a csobogó vizű kút beton támlájára. Aztán
markommal kis edényt formálva mohón inni kezdtem a hűs éltető nedűt. Olyan volt
ez a kút számomra, mint sivatagi utazónak az oázis. Sok jó vizet ittam már
életemben, de ez a kút most annyira finom innivalót kínált, hogy alig tudtam
betelni az ízével. Aztán lassan csillapodni kezdett a szomjúságom, új erőre
kaptam, a lábam sem fájt már annyira, úgyhogy ismét útnak eredtem, hogy a falu
közepén álló szülőházamat minél előbb elérhessem.
Nem ecsetelem
a hazaérkezés áhított pillanatának élményét, sem édesanyám aggódó érdeklődését,
de a kora hajnali friss, gőzölgő tej illatát még most is az orromban, régi
időket idéző ízét pedig a számban őrzöm a mai napig.
Másnap délben
keltett fel anyám, hogy együtt ebédelhessünk. Szombat lévén nem volt ünnepi sem
a teríték, sem az étel, de nekem minden falat igen jól esett. Becsukott szemmel
élveztem a hazai ízeket, melyekért aztán igazán megérte jó fél napot küzdeni a
távolsággal. Testvéreimmel is rég találkoztam, volt hát miről beszélgetnünk az
asztalnál. Nem csoda, ha az ebéd hosszúra nyúlt. De sebaj, itt a hétvége, lesz
időnk mindenre! Apám is otthon volt, s igen megörült, hogy váratlanul
betoppantam, mert így segítségére lehettem a másnapi munkában. No – gondoltam
–, milyen jó, hogy rendkívüli eltávozásra hazajöhettem, így aztán kapóra jön a
„pihent erő”. Mondanom sem kell, nem erre vágytam, noha megszokott és elvárt
dolog is volt tőlem, hogy segítségére legyek szüleimnek. Ám ez a munka nem
igazán lelkesített fel: kúttisztítás volt másnapra tervezve. Kevés eső esett az
idén, egyre lejjebb áll a kút vize. S ami a nagyobb baj, nem is tiszta már, a
vödörrel merítéskor felkavarodik az iszap, nem való az még a jószágnak sem.
Apám azt sütötte ki, hogy Jenő bátyám vezérletével vasárnap kitakarítjuk a
kutat. Nagybátyám kőműves volt, de sok mindenhez értett, amolyan ezermesterféle
volt nálunk a családban. Noha gyakran vitatkoztak apámmal, az öreg mégis
előbb-utóbb igazat adott öccsének, így aztán valahogy mindig sikerült a nem
mindig zökkenőmentes munka során közös nevezőre is jutni.
Egy rövid esti
találkozás a haverokkal a Makk Hetesben – most nem maradtam a diszkóban –, majd
egy pihentető alvás a saját ágyamban, s már vehettem is a munkásruhát, csizmát,
mert nekem is le kellett másznom a kútba. Reggelire megérkezett Jenő bátyám is.
Apám addigra jó néhány vödörrel kimerített a kútból, így aztán egy nagy
fohászkodás után már ereszkedett is lefelé nagybátyám a kútba. A káván egy erős
akácoszlopot fektettünk keresztbe, arra rögzítettük a csigát, melynek
segítségével felváltva utaztunk lefelé az alvilágba. Egy vödörbe merítettük az
iszapot egy fándli segítségével. Sötét is, hűvös is volt a kútban, s igencsak
félelmetes érzés kerített hatalmába, mivel a fenti megszokott szabadság odalenn
minduntalan korlátokba ütközött. Vállamat, könyökömet sűrűn beütöttem a
kútgyűrű rideg és hideg betonfalába, a lábam meg-megcsúszott a bizonytalan
talajon, fáztam is ott lenn, s a karom is megunta az állandó meregetést. Szóval
nem bántam, hogy nagybátyám felváltott. Hasonló alkatúak lévén, tudtuk, mi vár
a másikra a kút mélyén. Jókat derülve, gyakran még a saját nyomorúságunkat is
kinevetve végre fogyni kezdett az iszap, s mikorra újra rám került a sor, már
nem a kőművesek szerszámával, hanem nagyanyám egykori szemeteslapátjával
kapargattam a kút alját, hogy minél mélyebb és tisztább legyen a forrás.
Bármennyire is rövid nyelű volt az a lapát, mégsem tudtam elkerülni, hogy néha
be ne akadjak vele a szűk helyen. Apám azt javasolta, tegyük le a kút aljára a
nagy létrát, hogy majd azon másszunk le, mert így tán ő is lemerészkedik.
Csakhogy a létra rövidnek bizonyult, így hát maradt a régi módszer: csiga s
kötél segítségével felhúzni embert, s vödröt a napvilágra. Ebédre járt már az
idő, amikor apám onnan fentről is elég mélynek találta a kutat, s mindannyian
úgy véltük, immár friss, tiszta víz folyik majd be a kútba. Nem is igen
lehetett volna már lejjebb jutni, mert egy igen kemény, agyagos rétegbe
ütköztünk odalenn, amely jól mutatta: elértük a kívánt mélységet. Pihenőt
rendelt hát apám, jutott mindnyájunknak egy-egy pohár sör is, s mire a
cigaretták is végigfüstöltek, megcsillant a tiszta víz a kút alján. Lassan
folydogálni kezdett az éltető elem a földalatti erek egyikéből, s ebéd után már
vödörrel is lehetett meríteni megújhodott kutunkból.
Apám még
egyszer kimerte a vizet a jobb minőség reményében, aztán újabb pihenő után
próbát is tett: merített egy vödörrel, s kivitte a jószágoknak. Kutya, macska,
tyúk és disznó egyaránt jelezte, hogy aznapi munkálódásunk, s az én rövid
eltávozásom nem volt hiábavaló.
* * * * * * *
Kiss-Simon Miklós
Mátraszőlős
Az utolsó beszélgetés
A domb tetején
hosszú, tornácos ház állt. A régi kúriákat idézte. Előtte széles terasz volt,
melyről pazar kilátás nyílt. Tiszta időben a távoli Tátra hegycsúcsit is látni
lehetett. Balról a Cserhát, szemben a Mátra magasodott. Közöttük erdővel benőtt
meredélyek, lankák, melyeket a Zagyva vize szelt ketté. A ház alatti völgyben a
falu húzódott meg.
Egy férfi
lépett ki a teraszra, karjában asszonyát tartva. Gyöngéden belehelyezte a
teraszon lévő hintaszékbe és betakarta pokrócokkal. A nő 40 év körüli lehetett.
Szépsége még sikerrel hadakozott a bensejét pusztító gyilkos kórral. Férje
szerint legyőzte azt, és a halált is le fogja győzni, mert az eredendő szépség
ellenáll minden kihívásnak.
Szenvedélyükké
vált a kelő Nappal kelni, és egy kávé mellett révedezni, csodálni az ébredő
természetet. Hallgatni a madarak csicsergését, csacsogását, ahogyan próbálják
túlharsogni egymást.
-A madarak az
embereknél is pletykásabbak és tapintatlanabbak. Nincsenek tekintettel se
alvókra, se betegekre – mondta erőtlen hangon, de mosolyogva az asszony. -
Annyira szép itt. Életünk legjobb döntése volt megvenni ezt a helyet. - A férfi
nem válaszolt. Kétségek mardosták. Fiatalon, ifjú házasokként költöztek ide.
Egyszer erre jártak és beleszerettek a tájba. – „Itt fogunk élni!” – mondták.
És létre hozták megálmodott álmukat. Házat építettek, otthont teremtettek oda,
ahol élni szerettek volna.
De
vajon nem felelős-e korábbi döntésük a felesége betegségéért? A sok csata, vita
hivatalnokokkal, bürokratákkal, szakemberekkel, kontárokkal, sokszor egymással
is. Az éjszakába nyúló számolgatások, költségvetések készítése. Lemondások,
nélkülözések. A homlokukon gyöngyöző verítékcseppek, a fáradó izmok, melyek
másnap fájdalmasan tiltakoztak újbóli igénybevételük ellen. No és a rengeteg
bosszankodás. Mások miatt, akik nem jöttek a megbeszélt időben, nem a
megbeszélt anyagot hozták, nem a megbeszélt munkadíjat kérték, nem a megbeszélt
munkát végezték.
És
ők mégis megcsinálták! És jól csinálták meg! Sikerüket bizonyítja, hogy sok
irigyet szereztek. Az irigy ember csak az eredményt látja, az ahhoz vezető utat
nem.
- Aki ott élhet, ahol élni szeretne, és
megoszthatja ezt az élményt egy társsal, az minden
nap boldog. - A férfi halkan beszélt, mintha csak hangosan
gondolkodna. - Nem tudom, hogy fogom-e még szeretni ezt a helyet, Életem. Napok
óta azon tűnődöm, nem az Amerikainak volt-e igaza. Nem ostobaság-e, ahogyan
élünk, éltünk?
- Talán neki is igaza volt, Szerelmem, de
nekünk is. Ebben hinned kell! – A nő most
szenvedéllyel beszélt és erőt
sugárzott. – Itt szerettünk élni, és itt
is akarok maradni mindörökre. Részévé válni ennek a pici világnak. Hisz az
Amerikait is sikerült meggyőznünk – és
felkacagott az emlékek felidézésétől.
* * *
Pár
évvel korábban egy másik álmukat is valóra váltották. Eljutottak Amerikába. A
Grand Canon-nál ismerkedtek meg az Amerikaival. Este aztán egy Country Clubban
beszélgettek. Kezdetben kicsit feszült volt a hangulat, de néhány pohár után
már barátokként vitatkoztak.
-„E-za-ki
ko-zep-hed-seg” – próbálta utánozni a nyelvtörő magyar szavakat. Ők hangosan
nevettek rajta. – „Még hogy szebb, mint
a Grand Canon?!” – „Egész Amerikánál!” – Elég dühös lehettem, mert
nagyon elkerekedett a szeme. De aztán megbékélt, mikor illusztráltam, mit
jelent nekünk az otthonunk.
- Azt mondta: - ”Hungaria kicsi.”
– de te olyan szépen rávezetted a lényegre.
- Igen. Amikor a mellkasomra
mutattam, - idézte újra a férfi, mellkasára téve kezeit, - és azt mondtam neki:
„ A kicsi mind belefér ide. Amerika meg akkora nagy, hogy nem fér el ilyen kis
helyen” Ez tetszett neki. Pedig nem a méret számít.
- És a veszély nélküli világ is!
– emlékezett a nő. – „Mi kimehetünk a természetbe bármikor, bárhová. Nem rejt
olyan veszélyeket, mint Amerika. Nincsenek félelmetes mélyedések, hurrikánok,
földrengések, veszélyes állatok.”
-„Oké, magyar. Te építettél
otthont. De minek azzal vesződni? Az én hazám az egész Világ!”- harsogta
whyskitől, önmagától, és talán az amerikai életérzéstől megrészegülten. – „Te évek alatt felépítesz valamit, és azt
mondod: ’ez az otthonom’. Én bérelek egy házat, és amíg te az otthonodon
dolgozol, bejárom a világot. Élek.”
- „Nekünk szükségünk van
otthonra, és a tudatra, hogy van otthonunk. – védte álláspontjukat
felesége. – Ha utazunk is, tudjuk, van
hová visszatérnünk. Van mit hagynunk a gyermekeinkre. És nem csak egy házat.
Egy helyet a világból.”
- „Jól hangzik! Én egy életstílust hagyok a
gyermekeimre. – Most teljesen komollyá vált a hangja. – Azt, hogy eszébe ne
jusson éveket azzal tölteni, ami egy életre megköti. Amerika nagy. Itt bármikor
bezárhatod az ajtót, leadod a kulcsot, és nyithatsz egy új életet.”
- Nézd, sosem fogunk egyet
érteni. Azt látnod kellene, miről beszélünk. Mi így érezzük biztonságban
magunkat.” – próbálta a férfi lezárni a vitát.
- „Biztonság? A házat bármikor lerombolhatja
valami, amigo! A sírba se tudod magaddal vinni, – most ő mutatott a szívére, –
csak amit ide gyűjtesz. Te azt mondod, ott szeretnél meghalni. Én azt mondom,
mindegy, hol élek. De éljek. A Halál úgyis megtalál valahol.”
* * *
Néhány
hónappal később a férfi erre gondolt. Az utolsó beszélgetésükre, melyben
felidézték azt a másik beszélgetést. Mindkettő oly távolinak tűnt.
Lassan
bandukolt, keresztül az erdőn a házukkal szemben lévő dombra, egy tisztáshoz. A
szélén vadászles állt. Felmászott az ingatag szerkezetre, majd kibontotta
féltve őrzött csomagját. Hetekig várta a szelet, amely most kis híján
ledöntötte a lábáról. Felnyitotta az urnát, és útjára engedte a hamvakat.
A
felesége azt kérte, ne legyen temetés, és ne legyen sírja sem. Önmagának ő is
így szerette volna, mégis meggyőzte az asszonyt, ne így tegyenek. Az embereknek
szükségük van a látszatra, a gyerekeknek pedig egy helyre, ahová majd
visszatérnek. Egy házzal bármikor történhet valami – mondaná az Amerikai – de
egy sír az mindig ott marad.
Elindult
hazafelé, már csak egy titkot cipelve magával. A tisztás szélén őzek
legelésztek. Hosszú idő után először mosolyodott el. A hamvakból talán azokra a
fűszálakra is szórt a szél. Járjon ezentúl bármerre a dombok és völgyek között,
itt minden nap találkozni fog az ő szerelmével. E hely örökre magában őrzi, egy
darabka már mindenütt ott rejtőzik belőle. Csupán porszemek, de őt rögként kötik
a halálon túl is ehhez a tájhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése