9. Poéta Piknik fotók 2012. május 25-27.

https://picasaweb.google.com/107957709298870983285/9PoetaPiknik2012Majus2527
Ezen a linkre kattintva pedig megnézheted a 9. Poéta Pikniken készült fotókat.

Véget ért a 9. Poéta Piknik

 Kedves Athénések!

Véget ért a 9. Poéta Piknik. Hogy mi is történt ott, hogyan éreztük magunkat, erről szól Pataki Katalin Glica írása. Fogadjátok szeretettel!
 

                    Pataki Katalin Glica                 

 Borostyánkönnyek

                           „Búcsú a fenyvesektől”

Boldogan helyezkedtem el az autóbuszon a cókli-mókli csomagjaimmal. Nagyon vártam már ezt a különleges napot! A szurdokpüspöki Anna- ligetbe szól a háromnapos meghívásom, a 9. Poéta Piknikre. Immáron a negyedik alkalommal. A táborvezető: Kontra Marika Szvita és Csapó Lajos, a párja.

            Alig múlt, reggel hét óra, és a Mátra-Volán járat a kicsinyke napraforgók, repcék, kukoricák népes társasága mellett halad a kanyargós, dimbes-dombos szürke műúton. Érdeklődéssel figyelem az ismerős hegyeket… Világos-hegy, mögötte a Tóthegyes, balra, de kissé közelebb a Kávatető koporsó alakja, majd a Havas-hegy, mint egy kis cica. Szépen fésült szőlősorok és gyümölcsösök a szelíden emelkedő hegyoldalakon egészen Kocsordosig. Az ébredő nap sugarai simogatják őket, reggeltől-estig érlelik a zamatos gyümölcsöket. Ez itt a Mátra nyugati szeglete. Május közepén már bezárta lombkoronáját az erdő. Hirtelen jött az afrikai hőség, majd váratlanul visszaperdült az északi fagyos szél. Valami nincs rendben, valami furcsaságot lát a szemem. Nem ezeket a színeket szoktam látni! Mit keresnek itt az ősz rozsdabarna foltjai?!

Gondolatban újra számolom a heteket, hónapokat. Már elvirágzott a mandulafa, szirmot hullatott a barack, cseresznye, meggy. Párt választott magának a harkály és a sok-sok dalos kedvű kis madár. A fészkek mélyén ott vannak a parányi tojások. Végére jár az akác pillangós virága. Hallott kedves bókokat a méhecskéktől, és a pompás szárnyú szép lepkéktől. A városban már érezni a hársfa édes illatát, de a hegyekben később ébred az öreg hárs. A vadgesztenyefák gyertyavirága is elhamvadott. Smaragdzöld hegyeket, és dombokat kellene most látnom. Az örökzöld fenyőket magukhoz ölelik a tölgyesek, a gyertyánosok, cseresek, és a többi lombos erdő fái. A zöld ezernyi árnyalatát szoktam látni tavasszal és nyáron, ha a „fák tetején járok.”

Télen, a fehér hóban ott tündökölt a zöld fenyő… vagy már akkor sem? Csak egy téves látomás volt? Hová lettek a FENYVESEK?! Minden rozsdabarna folt egy-egy halott fenyő holtteste! Alig hiszek a szememnek… Ez nem lehet igaz! Erdeifenyő, feketefenyő, jegenyefenyő, lucfenyő, vörösfenyő, ütött az utolsó órátok! Beteljesedett tragikusan szomorú sorsotok. Trianont követően a magyar fenyvesek 95% a határon kívül rekedt. Aki tehette, fenyőfákat ültetett a háza, kastélya, palotája köré! A Kárpát-medencében gyanta illatát vitte a kora tavaszi szél. Az erdő ébredését jelezte… és megérkezett a fenyőrigó is!

Gyermekéveim emlékösvényét megnyitom, és láthatatlanul hullnak a könnyeim. Siratom a fenyőfákat egyenként. Mint egy megvadult ló, úgy vágtáznak a gondolataim… mennyi szép emlékem van a fenyvesekről… mennyi szépet írtam a fenyvesekről, amikor alattuk jártam tavasztól-tavaszig! Fenyőgombát szedtem, vadvirágot fényképeztem. Hallottam a fenyvesek zúgását, fenyőfák suttogását. Istenem, mennyi szépség, mennyi kincs! Minden, minden odalett! Gyantakönnyet sírnak a fenyvesek! Sok évtized múltán a novelláim soraiból „Borostyánkönnyek” hullnak ki.

 Az autóbusz lassít, majd megáll. Az ajtó sziszegve nyílik, a Gyöngyösi út porát éri a lábam. A csomagjaim visznek az Anna-liget irányába. A fenyők halálfoltjai csúfoskodnak a domboldalakon. Jobb oldalt kevésbé, ám balra tekintve rengeteg az idegen színbe öltözött fenyő. Kollektív halál! –fut át az agyamon. - Sorsot vállalnak egymással! Hihetetlen!

- A szakemberek szerint: „…vízhiány okozza. Nem gomba, nem fertőzés. Az évek óta ismétlődő szárazság.”

            A D épület faháza elé lepakolok. Az épület végében ereje teljében büszkén áll a fenyő. Szeretettel tárja szét karjait, hogy ott daloljanak a rigók, és turbékoljon a gerlepár. Ő még él! A vén gesztenyefa is jól érzi magát, gyertyavirágai már elhamvadtak. Amott a fürtös juhar integet át a piros cserepek fölött. Az égig érő hárs még nem nyitotta ki sárga, illatos virágait. Talán egy hét múlva… Szóval a létszám teljes. Ennek igazán nagyon örülök!

 A parányi domb mögül autó érkezik… leáll… Marika és Lajos kiszáll. Kezdődik a Poéta Piknik, mindenkit szeretettel várunk. Szorgos kezek fürdetik a fehér asztalokat, székeket. Lajos napraforgós terítőt varázsol az asztalokra. A szekrények tartalommal töltődnek, és hideg sörökkel. Forr a víz, illatozik a „lusta ember” kávéja. Akad itt minden, mi szem-szájnak kedves! Lajos „örömmel” szereli a beteg autót… Jöhetnek a kedves vendégek, mint az első fecskék tavasszal. Bata Évike és párja botokra támaszkodva, lassan tipegve, de ideérnek. Ez már a sokadik találkozásunk. Folyamatosan olvassuk föl verseinket, novelláinkat. Majd a nap sütötte asztalon ott pihen Zoli verses kötete, Nógrády és Glica közös könyve. Évike és párja is hozott verses kiadásokat. Senki nem érkezett üres kézzel!  Gondolatokat, könyveket cserélünk, mesélünk, és hallgatunk. - Az Anna-ligetet is államosítják!!! Akkor mi hova a csodába menjünk?! -

 Pászti Szabó Zoli is fiatalosan betoppan közénk. Mi három napos vendégek maradunk. Látogatóba érkezik: Kecskés Anikó és G. Szabó Róza. Dinnyés József és drága párja. József a kórházi élményeit rendezte sorokba. Mosolyogva lépeget a lépcsőn Nógrády Andor. A neje, Ildikó estére jön érte. Egy saját tervezésű plakátot, és meghívókat hozott. Bandi bácsinak  kiállítása lesz a fővárosban, nagy izgalomban van a dolog miatt… A vén gitár is zenére pendül. A zene énekszóra bátorít. Szorgalmasan beletrilláznak a feketerigók, és az apró madárnép.

  A csapatban két születésnapost köszöntenek, Évikét és Glicát. Köszönjük a színes virágokat és a szép verset, amelyet Anikó mondott el.(saját költészet) A szombat esti csillagokkal egy fiatal pár érkezik… süteményekkel! Kiss-Simon Miklós is fölolvassa írásait, kicsit zavarban van… ez természetes.

A vasárnapi finom ebéd után, röviden búcsúzom Marikától, párjától és Zolitól. A rózsák ott maradnak az ajtó mögött a „vázában.” Mind két kezem foglalt… a virágokat a kalapom mellé tehettem volna. Azt hittem, hogy a buszhoz sietek, ám a járat bőségesen váratott magára! Három gólyát fedeztem föl az égben. Gyönyörűen keringőztek a közelgő fekete felhők előtt. Villámok rajzolták tele a hegyoldalt. Dörgött és morgott, nagy kövér eső cseppek hullottak a fejemre. A közeli megállóban menedékre leltem. Potty-potty… ennyi volt. Ismét szép világos kék égen úsztak a fehér felhők. Kisütött a Nap. Most látom, hogy milyen sok barna fenyő álldogál csupaszon, és várja a viharos erejű szelet, aki végleg földre dönti. Azt hittem, hogy a szívem szakad meg a fájdalomtól. Az unokáink úgy nőnek föl, hogy nem hallják a fenyves erdő zúgását, nem érzik a fenyőgyanta illatát. Nem hallják a fenyőrigó szép dalát. Végre itt az autóbusz! Hazafelé menet a délutáni nap fényében, még elszomorítóbb volt a látvány a hegyek felé nézve.

Péntek, szombat, vasárnap, a Poéta Piknik zárja láthatatlan kapuit. Mindenki annyi gondolatot, kincset visz magával, amennyit a lelke elbír. A vikingektől napjainkig mindenről szó esett. Néztük a világot jobbról is, balról is. A pokol fenekére is bekukkantottunk, és fölrepültünk a Nap arany sugaraihoz. Kezünkben forgattuk a reményt és a reménytelenséget.

- Mi lesz az alkotó közösségekkel? -

Kontra Marika és Csapó Lajos ismét csendéletet varázsolt a faházba, és leadták a kulcsot a mindig mosolygó Anettnek!

-                  Július utolsó hetében újra itt vagyunk!- mondja Marika, és Lajos, szinte egy hangon. A kezük búcsút integet az autóból, ami lassan gurul ki a sötétbarnára festett fakapun. A fenyőfa suttogott valamit, de azt már ők nem hallották. Az imént hasított az oldalába egy nagy fájdalom…

Poéta Piknik meghívó

Szülőföldem pályázat

Tisztelt Pályázók, athénések, érdeklődők!

A pásztói székhelyű Athéné Alkotó Kör által kiírt Szülőföldem pályázat sikeresen lezajlott lezajlott.
A megemlékezésre és eredményhirdetésre a Kelemen Gábor Emléknapon Kozárdon 2012. május12-én került sor.

                                                Kontra Marika Szvita vezeti le a programot

                                                           Kezdődik az ünnepség


     Kozárd régi-új könyvtárában, a felújított régi iskola épületében, a nem régiben megnyílt gyönyörű, modern IKSZT-ben (Integrált Közösségi Szolgáltató Tér) tartottuk ünnepségünket.

          

A zsűri tagjai:

Bodnár László költő, a Sátoraljaújhelyi Fiatal Írók Klubjának alapítója, Sátoraljaújhely

Dr. Csongrády Béla közíró, a Nógrád újság nyugalmazott főszerkesztője, Salgótarján

Csapó Lajos állami és Univerzum díjas költő, az AMME elnöke, Szigethalom

Pályázatunkra 31 alkotás érkezett az ország több pontjáról és Erdélyből is. Munkánk elérte célját!

Méltóan emlékeztünk a falu szülöttére, Kelemen Gábor íróra, publicistára halálának 20 évfordulója alkalmából. A haza, a szülőföld szeretetéről szóló alkotások létrehozására biztattunk sok pályázót szűkebb és tágabb környezetünkben. Kozárdon egy színvonalas rendezvénnyel gazdagítottuk a falu éltét. Köszönetünket fejezzük ki  minden alkotónak, segítőnek, athénésnek, és végül, de nem utolsó sorban Hajasné Banos Márta polgármester-asszonynak, aki helyet adott programunknak, és támogatta annak létrejöttét.

Kelemen Gábor emléksarok

                                                 

                                                  

                                 Emléksarok a Zsiga Lajos által festett Kelemen Gábor portréval

"Főhajtás a túlvilágra"

"Főhajtás a túlvilágra"

Dr. Csongrády Béla emlékbeszéde Kelemen Gábor sírjánál

 Kozárd, 2012. május 12.

Felolvassa Kontra Marika Szvita

Meddig él az ember? - kérdezem paradox módon éppen egy sirkertben a holtak nyughelyén. Meddig él az ember? - kérdezem makacsul, mert az életről és nem a halálról akarok beszélni. Tehát meddig él az ember? A prózai válasz könnyű és ismert: amíg dobog a szív, amíg a másik csoda, az agy működni képes. Jóval bonyolultabb az igazi és nemcsak a valódi feleletet megadni erre a kérdésre. Addig élünk, amíg emlékeznek ránk - szoktuk mondani és nemcsak vigasztalásképpen. Hiszen nem halhat meg, akinek él a családja, akin~k élnék barátai, munkatársai, tisztelői, aki jeleket hagyott maga után.

S az az ember, aki 1992. február 22-e óta itt, a kozárdi temető csendjében alussza örök álmát, akaratlanul is sokat tett azért, hogy neve, személye ne felejtődjék el, akár több generáción át sem. Örökséget hagyott ugyanis hátra, nem köteg bankókban mérhető hagyatékot, szellemiekben megnyilvánult munícióit. Egy könyvet, a "Bakszekér" címűt - amelybe 1981-ig, harmincéves koráig összegyűlt legjobb írásait válogatta - és megannyi újságcikket főként a Nógrád, az Új Nógrád és a Nógrád Megyei Hírlap - amely mindegyik címén ugyanazt a megyei napilapot jelentette - illetve a szakmai műhelynek is kiváló Magyar Nemzet hasábjain.

De inkognitóban őrződik Kelemen Gábor, - merthogy eleddig is róla volt szó - neve másfajta írásokban is: azokban, amelyeket a falubeliek kérésére, kedves földijei helyett fogalmazott meg levelek, kérvények, egyéb hivatalos beadványok formájában. "Nem valami nagy dicsőség ez, inkább egyszerű tény: a háromszázegynéhány lelket számláló falucskában máshoz effélével aligha fordulhatnak a rászorulók" - nyugtázta szerényen a segítségnyújtás e módját, miután "elbitangolva" - ahogy Ő mondta - egy tucatnyi évet, visszatért szülőfalujába, és végérvényesen az övéi örömeinek, gondjainak, reményeinek szószólója lett.

Atyai jó barátja, önzetlen pártfogója Bajor Nagy Ernő írta a "Bakszekér" előszavában: "Kelemen Gábor egy akkorácska nógrádi faluból küldi riport és cikk formába tördelt jelentéseit, hogy azt betakarhatná egy szélesebb karimájú férfikalap...De az élet boldog szívdobbanásai és nem egy keserű sóhajtása éppúgy átjárják e települést, mint ha rangos-gangos város volna." E találó megállapítás persze érvényes volt - és ma is az - sok más aprófalura is, amelyben ugyancsak otthonosan mozgott krónikásként is. Nem zavarta, hogy egytémájú embernek nevezték, mert tudta: a "Kozárd"-ok szerte a megyében és az országban a sokszínűségét is garantálták műveinek. E színeket előhívni persze a szorgalom mellett mindenekelőtt tehetség kellett, s ebben Kelemen Gábor - hála a sorsnak - nem volt híján.

Mindegyik írásában megcsillan a talentum ereje, a nyelvi kifejezőkészség gazdagsága, szépsége: "A Bézma napok óta haragszik Alig négyszázegynéhány méter magas csúcsáról bolond szél vágtázik a völgybe, szertelen futását a lazára bogozott, most meg szétcibált-szétnyílt szőlőtőkék egymásba karoló csokra jelzi. A hegy szoknyája alá bújó faluszélen egy szalmakazal a préda... " - írta például ;

az "Áramszünet" bevezetéseként.

Most azonban nemcsak a jó tollú újságíróra, érzékeny publicistára, a szociográfiai irodalom nagy ígéretére, hanem kedves kollégánkra, őszinte barátunkra, a megyei lapot és olvasóit szívvel-lélekkel szolgáló főszerkesztő-helyettesre, hanem egy szemtől-szembe beszédű, képmutatástól mentes, nézeteit következetesen képviselő emberre is emlékezünk, aki nagy csizmával, puskával a vállán szívesen járta hegyet-völgyet, erdőket, mezőket s mestere volt a csípős vaddisznópörköltnek éppúgy, mint a jó ízű adomázásnak. Akár róla, néki is szólhattak volna Zelk Zoltán Nagy Lászlót sirató sorai a "Főhajtás a túlvilágra" című kötetből: "Akinek arca mindig nyitva volt, / aki ha szólt, mindig arcunkba nézett, / ki sohase nyúlt szennyezett kilincshez, / beérte azzal is, ha szeretik... "

Tehetség dolgában - mint fentebb már esett szó róla - nem volt szűkmarkú vele a teremtő, nem kapta azonban bőviben élete fonalát. Alig több mint negyven esztendő adatott számára e földi létből, s bizony azokból is elrabolt néhányat a szörnyű kór, az aktuális népbetegség. Hiába volt minden tudomány, a többszöri operáció; hiába küzdött erős akarattal, hiába érzett vele együtt szűkebb és tágabb családja - így szerkesztőségünk kollektívája is - sok ezer sorstársához hasonlóan, neki sem sikerült felülkerekednie...

Tisztelt Emlékezők!

Húsz éve már, hogy Kelemen Gábor nincs közöttünk, s bizony fogyatkozik azok száma is, akik még ismerték, akik emlékezhetnek rá. De bármennyire is nem szeretjük az évfordulókat, igenis van szerepük, van hozadékuk, hiszen ráirányítják a figyelmet a megidézettre, jelen esetben Kelemen Gábor személyére, tevékenységére, a megyei sajtóéletben betöltött szerepére. Köszönet ezért a szülőfalu vezetésének, önkormányzatának, polgármesterének, a pásztói "Athéné Alkotó Kör"-nek és minden közreműködőnek. Azoknak is, akik a „Szülőföldem" című irodalmi- és képzőművészeti pályázaton való részvételükkel is adóztak Kelemen Gábor emlékezetének. Javaslom és kérem, hogy a pályázatot, a

megemlékezést tegyék rendszeressé, teremtsenek belőle hagyományt, mert ez garanciája annak, hogy a továbbiakban is beszéljünk a község szülöttjéről, emlegessük, és ezáltal éltessük tovább felejthetetlen kollégánk, barátunk szellemi hagyatékát. Az ő sajnálatosan derékba tört pályája, jelentős életművet feltételező munkássága jó példája annak, hogy - mint Bajor Nagy Ernő írta - "a becsületes toll ugyanúgy szolgálhatja az országot, mint a jó kézbe került szerszám, vagy az alkotó leleménnyel megrajzolt mérnöki terv. "

És most szólaljon meg, üzenjen Ő a már ugyancsak Kháron ladikján hajózó Bella István Kossuth-díjas költő "Mintha" című versének szép soraival:

"Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,

mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben

pókhálós-fények, teknőc-limlomok

hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,

s tudom, nem jössz többé soha értem. . .

És olyan lesz, anyám, ha meghalok,

mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben

lélegző fények, homály-limlomok

világűrmélyén szívedhez lapulok,

és hallgatom visszhangját a földnek: éltem."

Kedves Gábor! Legyen Neked a mai nap "egy lélegző fénycsík". Nyugodj békében!

A díjazottak felolvassák saját írásaikat (Bagó Brendon, Pataki Katalin, Tóth Imre)

Részletek a zsűri véleményéből

Vélemény

az Athéné Alkotókör "Szülőföldem" című

irodalmi pályázatra beérkezett művekről

(Részletek)

Tiszteletre méltó kezdeményezés, hogy Kozárd község illetve a pásztói székhelyű Athéné Alkotókör immár második alkalommal rendez emléknapot Kelemen Gábor helyi születésű író, publicista, újságíró, a megyei lap szerkesztője szellemi örökségének továbbéltetésére. Ezúttal halálának huszadik évfordulóján kerül sor a megemlékezésre, amelynek kiemelkedő eseménye az irodalmi és képzőművészeti pályázat eredményhirdetése:

A pályázatot - 2007-ben "Emlékek a faluból" - az idén "Szülőföldem" címmel írták ki. A tematikus kiírás - mint minden más esetben is - könnyíti is, nehezíti is mind a pályázók, mind a bírálók dolgát. Bizonyos értelemben megköti, az adott kérdéskörre koncentrálja a gondolatok szárnyalását, ugyanakkor összehasonlításra ad alkalmat: ki hogyan, milyen módon -(műfajilag, írástechnikailag) közelít ehhez az érzelemgazdag témakörhöz.

Az irodalmi pályázatra harmincegy alkotás érkezett. Valamennyi pályázó komolyan vette a "feladatot" s - néhány stilisztikai, nyelvhelyességi hibától eltekintve - igényesen, műgonddal, többféle műfaji megoldást választva készítette el dolgozatát. Mindegyikre jellemző a szülőföld szeretete, megbecsülése, az oda fűződő - főként gyermek- és ifjúkori - emlékek, élmények egész életre kiható, a személyiségbe beépülő szerepének fel- és elismerése. Minden pályázat - természetesen nem egyenlő mértékben dicséretet, erkölcsi elismerést érdemel. Kár, hogy nem születtek a Kelemen Gábor munkásságára különösen jellemző szociografikus, aktuális társadalmi tartalmakat, konfliktusokat elemző írások, pedig a kiírás erre (is) alkalmat adott volna…  Mint fentebb már jeleztem, minden írásnak vannak értékei, amiért – s már a vállalkozásért is – minden pályázó elismerést érdemel…

Összességében az irodalmi pályázat méltó volt Kelemen Gábor emlékéhez, s igazolta, hogy leginkább ilyen módon – konkrét művek megszületésének inspirációjával, ösztönzésével – szabad, érdemes egy alkotóember emlékét megidézni.

Salgótarján, 2012. május 9.

                                                                       Dr. Csongrády Béla

Pászti Szabó Zoltán, az AAK elnöke adta át a díjakat, az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Hajasné Banos Márta, Kozárd polgármesteasszonya is

Próza 3. helyezett

Pataki Katalin Glica

Gyöngyös

 

  Kankalinos hegyoldalak

Régi leveleket olvasgatok, forgatom a kezemben…mikor is jött az utolsó levél? – Wolfrathausen-

 Gyászjelentés: Havas Katalin

2003 év december hó 26-án, életének 88-ik évében,

visszaadta jóságos és nagy lelkét Teremtőjének

Számomra soha nem halt meg. Biztosan tudom, hogy őrzi lépteim…

A halálos ágyán is hazagondolt, a szülőföldjéről várt üzenetet…

„ Drága Glicám! Még eltudtam olvasni leveledet és megnézni a szép fényképeket. Örömmel és köszönettel várom a további barangolásokról írt leveleidet. Gondolatban Veled vagyok és élvezem a természet csodáit. Sok szeretettel: Lala néni”

Korábbi levelekből szemezgetek:

„ Nagyon meghatottak soraid, amelyet az „Őrangyaloddal” kapcsolatosan írsz! Majd, ha már „odaát” vagyok és Ő is úgy akarja, méltónak talál egy ilyen feladatra, akkor boldogan teljesítem ezt a tisztséget, és veszlek védőszárnyaim alá!”

„Sok erőt és örömöt kívánok Neked barangolásaidhoz és idézve Téged, szép gondolatodat:” a távolságnak nincs jelentősége, a Szeretetnek pedig nincs határa.” sokszor ölel: Lala néni”

Lala néninek is ott volt a szülőföldje, ahol nekem. A szülőföldet nem lehet kisajátítani, csak elhagyni, egy szebb és jobb élet reményében…1947 régen volt!

Személyesen  nem találkoztunk, ám volt egy közös pont az életünkben. Egy régi kastély az erdők rejtekén. Én is ott lehettem „nyári gyerek”. A hegyek zegét-zugát jól ismerem! Így születtek meg a verseim, majd a novelláim…mindennek van egy kezdete…ekkor bátorított engem Lala néni, hogy írjak!

Az erdei utakon talált versikéim:

Oh’ mekkorát hazudik a tél!

Oh’ mekkorát hazudik a tavasz!

Ott lenn a réten a fehér hó alatt,

Nyílik a sok illatos, lila ibolya.

A szürke sziklán ücsörögve,

Az idővel nem törődve,

Jég csizmáját csikorgatta,

Hó köpönyegét rám porolta.

Csillagokkal hímzett,

Sötét kék köntösét,

Magára teríti a hegy,

Csendesen aludni megy.

A szülőföld pontos méretét lehetetlenség meghatározni. Sok mindennek kell ahhoz történni, hogy a szívemben is érezzem. A gyermekévek fontos szerepet játszanak. Az „én szülőföldemen” emelkednek hegyek, szaladnak csilingelő patakok, virágos réteken libbennek a lepkék, bókolnak a sárga kankalinok. Az én szülőföldemen, a szürke köveken gyíkok sütkéreznek. A falak tövében szalamandrák igyekeznek. Fenyves erdők zúgnak, tölgyes erdők suttognak. A gímszarvas büszkén hordozza koronáját. Vaddisznó konda iszik a forrás vizéből, csíkos malackák szaladnak át az ösvényen. Őzbak riaszt, ha ember jár az erdőn, és megzavarja álmát. Az én szülőföldemen, birkákat terel a Vili nevű juhász. A völgyben tehenek kolompja hallatszik, lustán kérődzik a csorda a fák árnyékában.

SZÜLŐFÖLDEM! Mennyi szépség, varázslat és fájdalom lakozik egyetlen szóban?! Szülőföldem a város, ahol pár esztendő híján, már hatvan éve élek. Szülőföldem az a hegy, amelyre a konyhaablakomból látok. Ám szülőföldem azok a közeli hegyek is, amit Mátrának hívnak! Minden embernél más és más az a pillanat, amikor a szíve nagyot dobban és ráérez a szülőföld édes-keserű zamatára.  Sok alkotó a gyökerekhez hajlik vissza, ha szépet, fájót, igazat akar alkotni.

 Egy képzeletbeli dobozból sorra előveszem az emlékképeimet és válogatok…melyik volt a legszebb? A szemeim, időnként könnycseppekkel telnek…kigördülnek, lassan útjukra indulnak az arcomon. Gyorsan tovalopakodtak az évek, így ahogy most visszanézek. Sokféle lelkületű emberrel találkoztam a szülőföldemen. Mert az is olyan, mint a fény, - sokan részesülünk melegéből!- Nem az enyém, nem a tiéd…a világ mindenség része.  Ám maradjunk az emberléptékű gondolatoknál…

Ni csak találtam valamit!

„ egy szép nyári napot a gyermekkoromból. A mellé tűzött jegyzetpapíron ez áll: „Szülőföldem”

Azt javaslom, hogy nézzük meg ezt az ötvenhárom éve készült „filmet.”

„-Az öreg vadászkastély falairól a háború karmolta le a vakolatot, és sok helyen látni a vörös téglákat. Jól emlékszik a német tisztek csizmáinak nyikorgására, az orosz katonák kiabálására, az „elszállásolt” lovak nyihogására. A bejárati ajtó fölött francia zászló lobogott. A nagyszoba, fehér ajtaján a Francia Követség hivatalos dokumentuma. A birtok tulajdonosa francia állampolgár! A házi úr jól beszélt németül, angolul, magyarul és az anyanyelvén franciául…a háborúnak már tizennyolc éve vége. A szovjet csapatok ideiglenesen Magyarországon állomásoznak!

Három gyermek ébredezik egy szép nyári napon, a petróleum szagú házban. Két kis fiú és egy kis leány. A kis leányban magamra ismerek! A csupasz lábakon tornacipő. Rajtam mackónadrág és egy színes blúz. A fiúkon tiroli bőrnadrág,  –azt nem kell mosni- vékony ing, vagy az sem. A testvérek Budapestről, én pedig a közeli városból jöttem „nyárigyereknek.” A nénikém felügyelete alá tartoztunk, és gondoskodott rólunk…munkamegosztással. Vizet húztunk a kútból, fát vágtunk a sütés-főzéshez, gombát szedtünk a harmatos fűből az ebédhez. A szomszéd tanyákról hoztuk a tejet, friss zöldséget, és a rántani való pipikét. A tojásokat Vili hozta nagy kosárban!

Megtanultunk viselkedni a terített asztal mellett.

Se kis kapu, se nagy kapu! A szabadság végtelen rónáját élveztük egész nyáron a hegyekben. A fiúk fiúsítottak, bár én is nagyon igyekezetem utánuk mászni a fára. A patakvizében építettem a gátat. Hasonló korúak voltunk. Az idősebb legényke egy gondolattal komolyabb volt tőlünk. A szöszi fiúval többet játszottam…

-         Megyünk a Világosra?- kérdezi a szöszi gyerek.

-         No ná, hogy megyünk!- hangzott a közös válasz. Én még nem jártam a hegyen, bár tudtam, hogy a kopasz-hegyről beszélnek.

-         Ica néni, fölmegyünk a Világosra. Ebédre itthon vagyunk.

-         Rendben. Vigyázzatok magatokra, mert anyátok agyon üt, ha valami bajotok esik.- mondja nénikém a szigorú intelmeket az idősebb fiúnak.- atyai komolysággal kezeskedik értünk Richard. Sarkon penderül a három gyerek, és elindul meseországba, a Természetbe, a Világos-hegy meghódítására! A szívem egy kicsit erősebben dobog. Ilyen messze még nem jártam a fiúkkal. Se inni való, se enni való nincs nálunk. Az apró lábak gyorsan haladnak a fák alatt. Hihetetlen, hogy mennyi szépet látunk az erdőn. Csendesen, szinte lopakodva megyünk. Ezt tanultuk a felnőttektől, ha cserkészni vittek magukkal.- Nagy megtiszteltetés volt számunkra! Így láttam a lénián három szarvasbikát. Gyönyörű agancsuk volt a lemenő Nap fényében.- Bár nem vagyunk felügyelet alatt, mégis tudunk viselkedni!

-         Tessék! Edd meg.- nyújtja felém az első szamócát a szöszi fiú.

-         Hűűű, hogy ez milyen finom.- nyelek egyet, és én is keresem a zöldlevelek között a piros gyümölcsöt. A következő pillanatban egy őzbak ugrik föl a bokor tövéből. Riaszt! Tele kiabálja az erdőt. A hangot magával viszi a szomszédos Disznós-domb mögé. A réten ott állunk mozdulatlan, szótlan. Csak a szemek csillognak. A Disznós-rétből emelkedik ki a hegy töve. Oly hirtelen, hogy az orrunkat majd bele ütjük. A vad körtefa mellett visz az ösvény, föl a Világos tetőre. Libasorba rendeződünk. Richard a vezető, középen a tesó, én zárom a sort. Egyre több, és egyre nagyobb sziklákkal találkozunk. Régi vár romjai szanaszét hevernek, a múlt néma tanúi. Mind hárman föltelepedünk a szürke sziklatömbre. Óriások lettünk!

-         Segítek, add a kezed.- mondja halkan a szöszi fiú. Ő egy esztendővel fiatalabb tőlem. Egyszer bevallotta, hogy unokanővérének fogadott az iskolai dolgozatban.

-         Érzitek ezt a jó fenyő illatot? Jobbra tarts. Ez az utolsó kaptató föl a hegyre. Már nem sok van hátra.- tájékoztat a vezetőnk az utunk további részéről. Nagyon kellemes az idő a hűsítő fák oltalmában. A lombok távol tartják a Nap égető sugarait. Három szarvastehén szökell egymás után. Csak úgy a maguk örömére. Szerencsénkre a Mátyás madár mással van elfoglalva, nem lármázza föl az erdő népét. A fiúk agyon vakarászták a lábukat a szúnyogok miatt. Engem véd a mackónadrág. A vékony karomon azért jól látszik, hogy nyár van. Piros, csípés foltok csúfoskodnak. Majd szeptemberben eltűnnek. Pár lépés és kiérünk a napsütötte, apró kövekkel tarkított nyílt területre. A tölgyes erdő oltalma mögöttünk marad, s utánunk integet az ernyős Margitvirág. Semmi fáradtságot nem érzünk. Csupa kaland és boldogság az utunk. A talpunk alatt a zuzmókkal díszített lapos, szürke sziklák. Sárga kövirózsák húsos levele minden felé. A szellő bele kap a ruhánkba, vagy a hajunkat kócolja. Már nem bírunk magunkkal. Pár lépés, -az az sziklamászás- a hegy csúcsáig! Mint a kis majmok, négykézláb kapaszkodunk felfelé. A kékfejű gyíkok menekülnek előlünk. Amott a feketeholló mondja a magáét a felhők mögül. A szomszédos Káva-tetőn van az otthona. Richárdnak véget ért a hosszú út. A hegytető már az övé, de csak röpke ideig. Két pillanat és a tesó is ott bazsalyog mellette. A következő percekben mind hárman meghódítjuk a hegyet! A szemeink úgy csillognak, mintha drágakövek lennének. A boldogságunk határtalan.

-         Arra van a Tisza- Richard a karjával is mutatja a helyes irányt. Hirtelen perdül egyet és mondja…

-         Észak felé a Tárta, amott egy kicsit jobbra, piszkéstetői  csillagvizsgáló…tudod?- és rám néz azokkal a gesztenyebarna szemekkel.

-         Igen, most már én is tudom.- ismét körbe fordultam magam körül, és fölnéztem a kék égre. Olyan de olyan közel volt! A szívem csordultig telt szeretettel…ez itt az én Szülőföldem! De gyönyörű. Déli irányban az Alföld nyújtózik, északnak a hegyek pipískednek. Örökre az eszembe vésődött ez a varázslatos nap. Óriási hatással volt rám. (A múló évtizedek során, gyakran visszatértem, mert visszahúzott a szívem és az emlékek.)

Hirtelen sötét fellegek tornyosultak, megzengett az ég fölöttünk. Föl a nyúlcipőt és spuri lefelé a hegytetőről. Mire a tölgyfák alá értünk jött az égi áldás. A  Disznós-rétnél hömpölygött a víz az erdei úton. A tornacipőnket húzogatta lefelé a vizes sár. Villámok cikáztak, morajlottak a hegyek. A szöszi fiúnak oda lett a szemüvege. Futásközben a szakadó eső lemosta az arcáról…el is vitte. A drótkerítéshez érve, véget ért a felhőszakadás. Hétágra sütött a Nap. Gyorsan száradt a hajunk, a ruházat és a tornacipő. A nénikém szeme elé szárazon kerültünk!

Ezzel a képpel ért véget az ötvenhárom évvel ez előtt készült „film.”

A kankalinos hegyoldalakat járva, értettem meg hogy mit jelent a szó: SZÜLŐFÖLDEM

Lala néni jó tanácsait megfogadva, soha nem hagytam abba az írást. Bár kevesebbet barangolok, hiszen azokat az erdőket, már rég letarolták az elmúlt évtizedekben.

Ha az ember nyitott szemmel jár a világban, sok érdekes témát találhat…

Zárógondolatként egy rövid történet:

Egy Vadász Irodalmi Díjátadó ünnepségen, Lala néni szavai kerültek fölolvasásra a nyertes novellámból…

” Neked, Glicám, meg kell osztanod szép gondolataidat másokkal, ezeknek nem szabad „parlagon heverni!”

Vendégeink egy csoportja

Próza 2. helyezettek

Tóth Imre                   

Heréd

A kút vize

Már jó órája várakoztam a vésztői vasútállomás várótermében. Az egész nap fáradtsága testemben feszült. Délben léptem ki a jánoshalmi laktanya kapuján, stoppal jutottam el egészen Szegedig. Innen már jó összeköttetés kínálkozott Békéscsaba irányába, s mivel még időben voltam, kissé megpihentem a váróban. Unalmamban a könyvárus portékáit szemlélgettem. Nem volt szándékomban könyvet venni, hiszen sem anyagi, sem pszichés állapotom nem mutatott erre, mégis megakadt a szemem egy könyv címlapján: „Egri csillagok”. Az jutott eszembe, hogy ezt a kincset eddig még nem sikerült megvennem magamnak, s itt most igen olcsón kínálták. Így aztán magam is meglepődtem a döntésemen, de már ott lapult a könyv a katonatáskában, én pedig igyekeztem a vonatot elérni. Így esett, hogy Csabáig végigolvastam az utat, majd a következő átszállás után csak Vésztőn kaptam fel a fejem, amikor már a vonat is megállt, s ideje volt leszállnom, ha nem akartam, hogy a vonat visszavigyen.

Még volt egy fejezet a regényből, így a várakozás nem esett nehezemre, s mire eljött az indulás ideje, már csak néhány oldal maradt. Jó beosztással épp a körösszakáli vasútállomásra érkezvén csuktam be a könyvet. Fél egy is elmúlt már, amikor kiléptem az ismerős országútra, hogy mintegy hat kilométernyi gyaloglás után végre otthon megpihenhessek. Amint útnak eredtem, iszonyú szomjúság vett erőt rajtam. Egy dologról, az innivalóról balgatagul megfeledkeztem. Annyira lekötött Gárdonyi mesélőkedve, hogy késő délután, vagyis szegedi felszállásom óta egy kortyot sem ittam. Itt pedig, a nagy alföldi pusztaságban, sehol a közelben egy korty innivaló sem akadt. Az elágazásnál benéztem a harsányi útra, hátha jön onnan valaki vagy valami jármű legalább, s megszánja a szegény fáradt, szomjas vándort. Sajnos a sürgönydrótok duruzsolásán kívül semmi nem zavarta az éjszaka tücsökzenés csendjét. Reménytelenül bandukoltam immár egyre kedvetlenebbül, egyre fáradtabban és szomjasabban szülőfalum felé. Légvonalban már csak egy-két kilométer volt hátra, de a kanyargós országút egyre csalókábbnak mutatkozott előttem. Hol a bal oldalon, hol jobbról tértem le az országútról, vissza-visszaterelgetve magam a helyes irányba. Vaksötét éjszaka volt, a csillagok is fátyolfelhő mögé rejtőztek, a holdnak se híre, se hamva. Már a lábam is alig akart engedelmeskedni, a cipőm, az a drága kincstári darab feltörte a talpamat, s egyre csak kínzott a szomjúság. Végső menedékként népdalokat kezdtem félhangosan énekelni, ritmusukra raktam a lábam, s talán már csak a dallam és a taktus vittek előre. Kiszáradt már az ajkam, a szám, a torkom is, de csak azzal vigasztaltam magam, hogy a faluvégi kút vize majd megment hamarosan. Aztán végre megcsillantak az ugrai fényességek, a Bölönyi út hosszában húzódó lámpák jó támpontot nyújtottak immár, de az a faluba bevezető hosszú egyenes szakasz csak nem akart elkopni. Lassan elértem a téesz-telepet, majd a temető kerítése mellett is elhaladtam, s még egy fél kilométernyi vánszorgás után szinte leroskadtam a csobogó vizű kút beton támlájára. Aztán markommal kis edényt formálva mohón inni kezdtem a hűs éltető nedűt. Olyan volt ez a kút számomra, mint sivatagi utazónak az oázis. Sok jó vizet ittam már életemben, de ez a kút most annyira finom innivalót kínált, hogy alig tudtam betelni az ízével. Aztán lassan csillapodni kezdett a szomjúságom, új erőre kaptam, a lábam sem fájt már annyira, úgyhogy ismét útnak eredtem, hogy a falu közepén álló szülőházamat minél előbb elérhessem.

Nem ecsetelem a hazaérkezés áhított pillanatának élményét, sem édesanyám aggódó érdeklődését, de a kora hajnali friss, gőzölgő tej illatát még most is az orromban, régi időket idéző ízét pedig a számban őrzöm a mai napig.

Másnap délben keltett fel anyám, hogy együtt ebédelhessünk. Szombat lévén nem volt ünnepi sem a teríték, sem az étel, de nekem minden falat igen jól esett. Becsukott szemmel élveztem a hazai ízeket, melyekért aztán igazán megérte jó fél napot küzdeni a távolsággal. Testvéreimmel is rég találkoztam, volt hát miről beszélgetnünk az asztalnál. Nem csoda, ha az ebéd hosszúra nyúlt. De sebaj, itt a hétvége, lesz időnk mindenre! Apám is otthon volt, s igen megörült, hogy váratlanul betoppantam, mert így segítségére lehettem a másnapi munkában. No – gondoltam –, milyen jó, hogy rendkívüli eltávozásra hazajöhettem, így aztán kapóra jön a „pihent erő”. Mondanom sem kell, nem erre vágytam, noha megszokott és elvárt dolog is volt tőlem, hogy segítségére legyek szüleimnek. Ám ez a munka nem igazán lelkesített fel: kúttisztítás volt másnapra tervezve. Kevés eső esett az idén, egyre lejjebb áll a kút vize. S ami a nagyobb baj, nem is tiszta már, a vödörrel merítéskor felkavarodik az iszap, nem való az még a jószágnak sem. Apám azt sütötte ki, hogy Jenő bátyám vezérletével vasárnap kitakarítjuk a kutat. Nagybátyám kőműves volt, de sok mindenhez értett, amolyan ezermesterféle volt nálunk a családban. Noha gyakran vitatkoztak apámmal, az öreg mégis előbb-utóbb igazat adott öccsének, így aztán valahogy mindig sikerült a nem mindig zökkenőmentes munka során közös nevezőre is jutni.

Egy rövid esti találkozás a haverokkal a Makk Hetesben – most nem maradtam a diszkóban –, majd egy pihentető alvás a saját ágyamban, s már vehettem is a munkásruhát, csizmát, mert nekem is le kellett másznom a kútba. Reggelire megérkezett Jenő bátyám is. Apám addigra jó néhány vödörrel kimerített a kútból, így aztán egy nagy fohászkodás után már ereszkedett is lefelé nagybátyám a kútba. A káván egy erős akácoszlopot fektettünk keresztbe, arra rögzítettük a csigát, melynek segítségével felváltva utaztunk lefelé az alvilágba. Egy vödörbe merítettük az iszapot egy fándli segítségével. Sötét is, hűvös is volt a kútban, s igencsak félelmetes érzés kerített hatalmába, mivel a fenti megszokott szabadság odalenn minduntalan korlátokba ütközött. Vállamat, könyökömet sűrűn beütöttem a kútgyűrű rideg és hideg betonfalába, a lábam meg-megcsúszott a bizonytalan talajon, fáztam is ott lenn, s a karom is megunta az állandó meregetést. Szóval nem bántam, hogy nagybátyám felváltott. Hasonló alkatúak lévén, tudtuk, mi vár a másikra a kút mélyén. Jókat derülve, gyakran még a saját nyomorúságunkat is kinevetve végre fogyni kezdett az iszap, s mikorra újra rám került a sor, már nem a kőművesek szerszámával, hanem nagyanyám egykori szemeteslapátjával kapargattam a kút alját, hogy minél mélyebb és tisztább legyen a forrás. Bármennyire is rövid nyelű volt az a lapát, mégsem tudtam elkerülni, hogy néha be ne akadjak vele a szűk helyen. Apám azt javasolta, tegyük le a kút aljára a nagy létrát, hogy majd azon másszunk le, mert így tán ő is lemerészkedik. Csakhogy a létra rövidnek bizonyult, így hát maradt a régi módszer: csiga s kötél segítségével felhúzni embert, s vödröt a napvilágra. Ebédre járt már az idő, amikor apám onnan fentről is elég mélynek találta a kutat, s mindannyian úgy véltük, immár friss, tiszta víz folyik majd be a kútba. Nem is igen lehetett volna már lejjebb jutni, mert egy igen kemény, agyagos rétegbe ütköztünk odalenn, amely jól mutatta: elértük a kívánt mélységet. Pihenőt rendelt hát apám, jutott mindnyájunknak egy-egy pohár sör is, s mire a cigaretták is végigfüstöltek, megcsillant a tiszta víz a kút alján. Lassan folydogálni kezdett az éltető elem a földalatti erek egyikéből, s ebéd után már vödörrel is lehetett meríteni megújhodott kutunkból.

Apám még egyszer kimerte a vizet a jobb minőség reményében, aztán újabb pihenő után próbát is tett: merített egy vödörrel, s kivitte a jószágoknak. Kutya, macska, tyúk és disznó egyaránt jelezte, hogy aznapi munkálódásunk, s az én rövid eltávozásom nem volt hiábavaló.

                                   *         *        *       *        *        *        *

 

Kiss-Simon Miklós     

Mátraszőlős

Az utolsó beszélgetés

A domb tetején hosszú, tornácos ház állt. A régi kúriákat idézte. Előtte széles terasz volt, melyről pazar kilátás nyílt. Tiszta időben a távoli Tátra hegycsúcsit is látni lehetett. Balról a Cserhát, szemben a Mátra magasodott. Közöttük erdővel benőtt meredélyek, lankák, melyeket a Zagyva vize szelt ketté. A ház alatti völgyben a falu húzódott meg.

Egy férfi lépett ki a teraszra, karjában asszonyát tartva. Gyöngéden belehelyezte a teraszon lévő hintaszékbe és betakarta pokrócokkal. A nő 40 év körüli lehetett. Szépsége még sikerrel hadakozott a bensejét pusztító gyilkos kórral. Férje szerint legyőzte azt, és a halált is le fogja győzni, mert az eredendő szépség ellenáll minden kihívásnak.

Szenvedélyükké vált a kelő Nappal kelni, és egy kávé mellett révedezni, csodálni az ébredő természetet. Hallgatni a madarak csicsergését, csacsogását, ahogyan próbálják túlharsogni egymást.

-A madarak az embereknél is pletykásabbak és tapintatlanabbak. Nincsenek tekintettel se alvókra, se betegekre – mondta erőtlen hangon, de mosolyogva az asszony. - Annyira szép itt. Életünk legjobb döntése volt megvenni ezt a helyet. - A férfi nem válaszolt. Kétségek mardosták. Fiatalon, ifjú házasokként költöztek ide. Egyszer erre jártak és beleszerettek a tájba. – „Itt fogunk élni!” – mondták. És létre hozták megálmodott álmukat. Házat építettek, otthont teremtettek oda, ahol élni szerettek volna.

            De vajon nem felelős-e korábbi döntésük a felesége betegségéért? A sok csata, vita hivatalnokokkal, bürokratákkal, szakemberekkel, kontárokkal, sokszor egymással is. Az éjszakába nyúló számolgatások, költségvetések készítése. Lemondások, nélkülözések. A homlokukon gyöngyöző verítékcseppek, a fáradó izmok, melyek másnap fájdalmasan tiltakoztak újbóli igénybevételük ellen. No és a rengeteg bosszankodás. Mások miatt, akik nem jöttek a megbeszélt időben, nem a megbeszélt anyagot hozták, nem a megbeszélt munkadíjat kérték, nem a megbeszélt munkát végezték.

            És ők mégis megcsinálták! És jól csinálták meg! Sikerüket bizonyítja, hogy sok irigyet szereztek. Az irigy ember csak az eredményt látja, az ahhoz vezető utat nem.

-  Aki ott élhet, ahol élni szeretne, és megoszthatja ezt az élményt egy társsal, az minden

nap boldog. -  A férfi halkan beszélt, mintha csak hangosan gondolkodna. - Nem tudom, hogy fogom-e még szeretni ezt a helyet, Életem. Napok óta azon tűnődöm, nem az Amerikainak volt-e igaza. Nem ostobaság-e, ahogyan élünk, éltünk?

-  Talán neki is igaza volt, Szerelmem, de nekünk is. Ebben hinned kell! – A nő most

szenvedéllyel beszélt és erőt sugárzott.  – Itt szerettünk élni, és itt is akarok maradni mindörökre. Részévé válni ennek a pici világnak. Hisz az Amerikait is sikerült meggyőznünk –  és felkacagott az emlékek felidézésétől.

            *          *         *

            Pár évvel korábban egy másik álmukat is valóra váltották. Eljutottak Amerikába. A Grand Canon-nál ismerkedtek meg az Amerikaival. Este aztán egy Country Clubban beszélgettek. Kezdetben kicsit feszült volt a hangulat, de néhány pohár után már barátokként vitatkoztak.

            -„E-za-ki ko-zep-hed-seg” – próbálta utánozni a nyelvtörő magyar szavakat. Ők hangosan nevettek rajta. – „Még hogy szebb, mint  a Grand Canon?!” – „Egész Amerikánál!” – Elég dühös lehettem, mert nagyon elkerekedett a szeme. De aztán megbékélt, mikor illusztráltam, mit jelent nekünk az otthonunk. 

- Azt mondta: - ”Hungaria kicsi.” – de te olyan szépen rávezetted a lényegre.

- Igen. Amikor a mellkasomra mutattam, - idézte újra a férfi, mellkasára téve kezeit, - és azt mondtam neki: „ A kicsi mind belefér ide. Amerika meg akkora nagy, hogy nem fér el ilyen kis helyen” Ez tetszett neki. Pedig nem a méret számít.

- És a veszély nélküli világ is! – emlékezett a nő. – „Mi kimehetünk a természetbe bármikor, bárhová. Nem rejt olyan veszélyeket, mint Amerika. Nincsenek félelmetes mélyedések, hurrikánok, földrengések, veszélyes állatok.”

-„Oké, magyar. Te építettél otthont. De minek azzal vesződni? Az én hazám az egész Világ!”- harsogta whyskitől, önmagától, és talán az amerikai életérzéstől megrészegülten.  – „Te évek alatt felépítesz valamit, és azt mondod: ’ez az otthonom’. Én bérelek egy házat, és amíg te az otthonodon dolgozol, bejárom a világot. Élek.”

- „Nekünk szükségünk van otthonra, és a tudatra, hogy van otthonunk. – védte álláspontjukat felesége.  – Ha utazunk is, tudjuk, van hová visszatérnünk. Van mit hagynunk a gyermekeinkre. És nem csak egy házat. Egy helyet a világból.”

 - „Jól hangzik! Én egy életstílust hagyok a gyermekeimre. – Most teljesen komollyá vált a hangja. – Azt, hogy eszébe ne jusson éveket azzal tölteni, ami egy életre megköti. Amerika nagy. Itt bármikor bezárhatod az ajtót, leadod a kulcsot, és nyithatsz egy új életet.”

- Nézd, sosem fogunk egyet érteni. Azt látnod kellene, miről beszélünk. Mi így érezzük biztonságban magunkat.” – próbálta a férfi lezárni a vitát.

 - „Biztonság? A házat bármikor lerombolhatja valami, amigo! A sírba se tudod magaddal vinni, – most ő mutatott a szívére, – csak amit ide gyűjtesz. Te azt mondod, ott szeretnél meghalni. Én azt mondom, mindegy, hol élek. De éljek. A Halál úgyis megtalál valahol.”

                                                           *          *          *

            Néhány hónappal később a férfi erre gondolt. Az utolsó beszélgetésükre, melyben felidézték azt a másik beszélgetést. Mindkettő oly távolinak tűnt.

            Lassan bandukolt, keresztül az erdőn a házukkal szemben lévő dombra, egy tisztáshoz. A szélén vadászles állt. Felmászott az ingatag szerkezetre, majd kibontotta féltve őrzött csomagját. Hetekig várta a szelet, amely most kis híján ledöntötte a lábáról. Felnyitotta az urnát, és útjára engedte a hamvakat.

            A felesége azt kérte, ne legyen temetés, és ne legyen sírja sem. Önmagának ő is így szerette volna, mégis meggyőzte az asszonyt, ne így tegyenek. Az embereknek szükségük van a látszatra, a gyerekeknek pedig egy helyre, ahová majd visszatérnek. Egy házzal bármikor történhet valami – mondaná az Amerikai – de egy sír az mindig ott marad.

            Elindult hazafelé, már csak egy titkot cipelve magával. A tisztás szélén őzek legelésztek. Hosszú idő után először mosolyodott el. A hamvakból talán azokra a fűszálakra is szórt a szél. Járjon ezentúl bármerre a dombok és völgyek között, itt minden nap találkozni fog az ő szerelmével. E hely örökre magában őrzi, egy darabka már mindenütt ott rejtőzik belőle. Csupán porszemek, de őt rögként kötik a halálon túl is ehhez a tájhoz.

Felnőtt versíró Különdíjas

Dobosi Valéria  
Szombathely

Öljetek meg

öljetek meg,

ha már szavaim lakatra zárva

nem jutnak ki a fényre s börtönük

megveszekedett, gyötrő  magánya

és merev rácsa az arcomba üt!

öljetek meg,

ha léptem mázsás súlyok béklyózzák

és kiterítve, mint  élő halott

égő szemekkel nézem: hogyan jár

őrült ütemet, aki altatott!

öljetek meg,

ha béna kezem toll nélkül tesped,

papírom nem libbenti lehelet,

s a pillantás faltól falig enged

szűkre szabott, szobányi végtelent!

öljetek meg,

ha a negyvenöt percnyi csodából

nem maradtak csak megfirkált lapok,

ha a tiszta tekintet is vádol,

s nekem szavam sincs, amit adhatok!

öljetek meg,

ha kiül arcomra: erőm, hitem

elhagyott, a lemondás pofozza

percenként hetvenszer fáradt szívem,

s már az Istennek sincs velem gondja!

öljetek meg,

mert fáradtan, de félelem nélkül,

hangtalan ordítja bennem az iszony:

mivé gyűr ,őröl, marcangol végül

a tér, az idő innen a síron!

Felnőtt versíró 2. helyezett

Szepsy Eleonóra  

Szeged

Gyökereim

Palócföld az igazi hazám!

Ott töltöttem gyermekkoromat,

a szerelem ott köszöntött rám,

ott jártam az iskoláimat.

Ott voltak jó munkahelyeim,

emlékeznek a tanítványaim…

Ott születtek a gyerekeim,

s visszahívnak a barátaim.

Egy híja van a harminc évnek,

hogy fordulatot vett életem:

búcsút mondtam a hegyvidéknek,

és azóta lakom Szegeden.

Szép a város, jó is itt minden.

 „Gyütt-mönt” jelzőt már nem raknak rám.

Hiányom itt semmiben sincsen,…

de rezdülök, palóc szót hallván!

Visszajárok, egyre gyakrabban.

Pár éve erősödik bennem,

és ma már biztos vagyok abban,

nem lehet Nógrádot felednem!

Gyermek versíró 3. helyezett

Andrikó Noémi   

Penészlek

Szeresd a hazát!

A hazát tiszteld és szeresd,

a boldogságot máshol ne keresd!

Maradj mindig hű a hazádhoz,

A gyönyörű, szép Magyarországhoz!

Ha ellenség fenyegeti,

próbálj meg mindenben segíteni!

Nézd jó szemmel a hibáit,

vigyáz, óvd városait, s falvait!

Bárhová sodorjon a nagybetűs Élet,

szülőfölded el soha nem feleded!

Az ország emléke szívedben marad,

s az onnét soha el nem szakad!

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének,

Penészlek az egyik kis faluja.

A szegénység-és hátrányos helyzet,

Az emberek fő problémája.

Kevesen élünk itt, mint egy nagy család,

mindenki ismeri egytől-egyig egymást.

Ahol tudunk, segítünk a másiknak,

összefogunk, és a kevésből mindenki kap.

Nagyon szép hely, csendes, szeretetteljes,

itt az utcára anélkül lépünk, hogy veszély fenyeget!

Lehet másol több a lehetőség, mint Penészleken,

de én, s a falubeliek, ide tartoznak, Ő van a szívünkben!

Gyermek versíró 2. helyezettek

Bagó Brendon    

Mátraszőlős

Szülőföldem

Van valami abban a pillanatban

Valami ami csak az enyém

Hegyek, lankák, völgyek, rétek

Minden nyelve hozzám beszél.

Nézd a héját eget szeli,

Éles szemét rám szegezi.

Jó, hogy én nem nyuszi vagyok,

Így hát tovább sétálhatok.

Sűrű tölgyes, ezer fenyő,

Rejtek adó, eltüntető,

Szél, ha járja, megtépázza.

Leveleit szétdobálja.

A pillangók színes násza,

Szivárványt fest a határba,

Ezer virág, sok-sok állat,

Szinesíti szép hazánkat.

Csörgő patak hűs vizében,

Ezüst halak, úsznak szépen.

Kedvük adja, táncot járnak,

Tűző napnak, holdsugárnak

Szülőföldem ezer rejtély,

Sokat adtál, és nem kértél.

Büszke vagyok, hogy itt élek,

Örökké és mindig érted.

 *   *   *   

 

Nagy Edina 

Penészlek

Haza mindenek előtt!!

Megannyi vér folyt már,

s megannyi élet elveszett,

a hazáért,

mert a HAZA mindenek felett!

De mi mégsem becsüljük azt, 

miért elődjeink harcba mentek.

S szembe néztek a halállal,

küzdött értünk egy egész nemzet!

S mi mégis meggyalázzuk,

eltöröljük tetteiket.

Hisz mi nem érthetjük,

hogy ők értünk mennyit tettek.

Feladva gyereket, feleséget,

szó nélkül álltak be a sorba.

S nem tántorította meg őket

az ellenség hosszú sora!

Akkor még ők sem tudták,

hogy ezért a jövőért fognak kardot.

S életüket feláldozva

vívnak egy értelmetlen harcot!

Hisz, ha akkor nem küzdenek,

a hazájuk elveszett volna.

De így csak a becsület volt,

ami elveszett a harcba.

Mert még ma sem becsüljük,

a földet melyen élünk.

S egymást sem tiszteljük,

pedig "egymásért" élünk.

De végül is mindennek van értelme,

mert mi is megvívjuk csatáinkat,

s hol letörve vesztesen,

hol büszkeséggel telve  győztesen.

Ma mindenki küzd, de már nem csak a hazáért,
hanem a nők a boldogságért,
a férfiak a családjukért,
s a gyerekek a boldog felnőtté válásért.
                                                                                                                                    

Ma a munkanélküliség, szegénység kora,
a legtöbb ember ezzel küzd meg naponta.
Mit tegyen holnap gyermekének az asztalra,
hogy fizesse be a rezsit, ha ennivalóra se futja...

Mert megannyi vér folyt már,

s megannyi élet elveszett,

s mert mi is küzdünk a családért,

mert a szülőföldünk mindenek felett!

Penészlek a szülőföldem,
ezt a helyet ó, de szeretem!
Kicsiny falu, eldugott helyen,
de a szívemben ő van az első helyen!!

Falusi lány vagyok,
de érzek úgy, mint a "nagyok"!
Van, hogy elvágyok nagy városokba, el innen máshova,
de két hétnél tovább a falumat nem hagyom magára!

Hozzá fűznek a legszebb emlékeim,
Itt élnek a barátaim, és a szeretteim.
Tovább tanulás előtt állok, izgalommal teli,
de bárhova visz az Élet, Penészlek a kezemet el nem engedi!

Gyermek versíró 1. helyezett

Teremi Teodóra Dzsenifer  

Penészlek

Hazám, Magyarország

E szóban Haza: minden benne van,
barátok, rokonok együtt - boldogan.
Szeretet a családtól, aggódás a szülőktől,
féltve őrző, tiszta szív mindenkitől.

Magyarország a legszebb a világon,
párját én sehol nem találom.

Nem szeretném soha, soha elhagyni,
a szívemet milliónyi darabokra törni!

Istennek hála!- voltak bátor emberek,
kik fegyvert fogva- alázattal küzdöttek.
Köszönöm nekik, hogy itt van, él az ország!
Fejet hajt előttük is, hazánk, Magyarország!

Kozárdon a Kelemen Gábor Emléknapon a temetőben emlékeztünk a falu szülöttére, a fiatalon elhunyt íróra, publicistára.